Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - Rácz Olivér: Álom Tivadar szabadsága
Hát ezért akarok én színésznő lenni. Meg a Toscát is ezért szeretem: tudja, ahol meg akarja menteni azt a festőt, aztán leszúrja azt a sötét palit, aki ki akar babrálni vele — nagyon szeretem a Toscát: már kétszer megnéztem, amikor itt adták vendégszereplésben. Kaptam szabadjegyet, mert szokok statisztálni a karban. Van egy ismerősöm a színháznál; megígérte, hogy jövőre állandóra szerződtetnek. Csak hát — na, istenem ... — mondta sóhajtva, és Tivadar érezte, amint Gábel Borbála spanyolosán szép feje elszomorodik az ő férfiasan védelmező arccsontja és nyaka között. Görcsösen megszorította Gábel Borbála karcsú kezét és féltékenyen, vadul magához szorította a lány izmos derekát. Ez az este és ez a tánc egy egészen nagy-nagy szerelem tüzét kezdte lángra lobban- tani Álom Tivadar szívében, de Gábel Borbálát később egy fölényes modorú, nyurga főiskolás kaparintotta el előle: a főiskolás harmadéves jogász volt, és a büfében pezs- gőfröccsel vendégelte meg Gábel Borbálát. Tivadar akkor elhatározta, hogy soha többé nem lesz szerelmes: tehette, hiszen már ő is a tizennyolcadik évében járt, s hiába volt Gábel Borbála három teljes hónappal idősebb nála; ha olykor, titkos kocsmázások vagy az érettségit követő férfias, cigányzenés mulatozások során szóba került Gábel Borbála neve, Tivadar fölényesen legyintett: — Ű, a kis csacsi... Aztán két hosszú esztendeig nem látta Gábel Borbálát. Egészen egy nagy, tavaszi táncos mulatságig, amelyet a város előkelőségei rendeztek a város patinás, tarka papír- íűzérekkel feldíszített és illatos fenyőerdő közepén pompázó nyári mulatójában, ahová Tivadar aznap este egészen véletlenül vetődött el, s ahol beléptekor Gábel Borbála éppen egy kopaszodó, köpcös gavallér karján lejtette a táncot. Tivadar habozás nélkül lekérte. A köpcös gavallér méltatlankodva dohogott valamit az orra alatt, de Tivadar fölényesen elnézett a feje fölött. Hogyne, hiszen akkor már ő is egyetemista volt, és messzi, nagyvárosi főiskoláskodása során egyszer már egy valódi színésznővel is táncolt. Ezt nyomban az első néhány perc alatt könnyed, világfias modorban meg is említette Gábel Borbálának, és a lány elismerően Tivadar arcához támasztotta spanyolosra fésült, szívdobogtatóan szép fejét. A hajának most is orgonaillata volt, és Tivadar nem bírta megállani, hogy némi kis sajgó nyugtalanságtól sarkallva, meg ne kérdezze: — Talán azóta már maga is színésznő lett, Borbála? A lány halkan, dallamosan felkacagott. — Ö, hát maga még emlékszik arra a csacsi beszélgetésünkre? Istenem, olyan, mint hogyha évtizedekkel ezelőtt történt volna... Nem, nem lettem színésznő — mondta, és eleresztette Tivadar karját, hogy elismerő, de mindamellett igazi hölgyhöz méltó, tartózkodó tapssal jutalmazza a zenészek játékát, mert a tánc véget ért. De nyomban utána egy andalító tangó következett, és Gábel Borbála újra Tivadar karjába simult. — Milyen csacsi voltam akkoriban ... És milyen kedves, hogy maga még emlékszik rám ... — suttogta halkan. A hangja mélyebb árnyalatú lett, amióta Tivadar utoljára hallotta, és az arcán időn- kint valami fáradt, megadó árnyék suhant át. De Tivadar így még szebbnek találta, és feledve két év előtti, férfias fogadkozásait, forrón a lány fülébe suttogta: — Szeretem magát, Borbála! Már két hosszú éve szeretem ... Borbála nem válaszolt, csak szorosabban Tivadar arcához tapasztotta spanyolosán fésült fejét. Aztán sóhajtott és mindössze ennyit mondott: — Én is gyakran gondoltam magára, Tivadar. Pedig igazán nem szoktam férfiakról ábrándozni... Tivadar hálásan, gyöngéden magához szorította. De közben valami furcsa nyugtalansággal arra gondolt, hogy nem bánná, ha Borbála nem társalogna ennyire kulturáltan, s ha mondatait még most is beharmatozná egy-két szók és szokok ... — Nem lettem színésznő — mondta ekkor Gábel Borbála minden átmenet nélkül —, pedig lehettem volna. — Elhallgatott, aztán felemelte a fejét, és ajkával könnyedén érintve Tivadar fülét, sejtelmesen belesuttogta: — Rosszak a férfiak, Tivadar. Rosszak és aljasok. A hangjában annyi őszinte keserűség bujkált, hogy Tivadarnak belesajdult a szíve. Nem mert válaszolni, kérdezni még kevésbé. — Hanem — folytatta aztán Borbála eltűnődve —, az a másik dolog — tudja, hogy arra még most is gyakran gondolok?
