Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - Rácz Olivér: Álom Tivadar szabadsága

— Azt hiszi, ha otthon hagyja a kardját és a csillagjait, meg ha pacsulit locsol magára, akkor már minden rendben van — nyikorogta a sárga homok, sziszegték a lombok, s Tivadar megszégyenülten hallotta, amint egy hetyke kis gally csípősen utána süvít: — Jó pipa, mondhatom! Az ilyet ki kellene tiltani az összes sétányokról, száműzni kellene minden tisztes fasor alól! Ismerünk, jómadár! Ismerjük jól a szagodat!

És Álom Tivadar ekkor döbbent rá, hogy valóban hiába öltözött civilbe; a szag, a nyirkos árkok, füstölgő romok, üszkök, izzó lövedékek, tépett sebek szaga, a halál szaga, a szervezett emberölés szaga beleivódott a bőrébe és a pórusaiba, lemoshatatla- nui, jóvátehetetlenül, s a fák, a házak, az utcák ezért nem akarják többé megismerni.

Álom Tivadar tehát újra felöltötte az egyenruhát, és dacosan hordta, mint egy szégyenbélyeget, mint egy aljas és nemtelen támadást a tisztes fasorok és a békés élet ellen.

— Tehát marad a léha szórakozás — gondolta elkeseredetten. — Rumot és nőket fogok szeretni; lányokat kortyolgatok és aranyló, csillogó poharak csókolják majd belém a vigasztalást. De legelőször is megkeresem az azóta immár arkangyaloknak hegedül- gető, néhai koncertmester táncos léptű lányát. Megkeresem Gábel Borbálát: ő való most nekem.

Gábel Borbálával tulajdonképpen egy tánciskolái próbabálon ismerkedett meg Tivadar,, habár a ligeti térzenénél, a városi strandfürdő napozóján, a Fő utcai kávéházaknak és cukrászdáknak a nyár idejére a járdán kacérkodó, színes napernyős márványasztalai mellett, a téli jótékony célú bazárokon, egyszóval azokon a helyeken, ahol a széplányok általában megfordulnak, már azelőtt is többször látta. Ezen az emlékezetes bálon azonban táncra kérte és bemutatkozott neki.

— Kegyed olyan szép, akár a neve — közölte vele tánc közben, és igyekezett a terem egyik kevésbé zsúfolt zuga felé kormányozni Gábel Borbálát.

— Maga hülye, igaz? — kérdezte a lány kedves közvetlenséggel. — Vagy csak fűzni akar ezzel a mohos szöveggel? Egyébként én ismerem magát: maga az a fiú, aki mindig virágot szók tűzni a gomblyukába. Hallottam, hogy az iskolába is úgy szók járni. Magát tavaly kipenderítették az iskolából, igaz? A virágok miatt?

— Távolról sem a virágok miatt — válaszolta Tivadar gőgösen, mert akkor már az érettségihez közeledett (főigazgatói engedéllyel, feltételesen vették vissza az iskolába), és az idő tájt már nem fordított olyan különös gondot a gomblyukára és a virágokra.

— Azért tanácsoltak el — mondta, gondosan megválogatva szavait —, mert fellázadtam az iskolai rend ellen. Nem tűrtem, hogy a poros vaskalaposságukkal beleszóljanak a magánéletembe — mondta dacosan, s ez igaz is volt, mert Álom Tivadar, Fulvézer, Kucsinka és Bakocsi a kérdéses időben szervezett influenza-járvány ügyében néhány napig távol tartották magukat az iskolától. Ez utóbb bizonyos megtorlásokat vont maga után, amit Tivadar — noha akkoriban tévesen bélyegezték meg a FŐKOLOMPOS címmel, mert a főkolompos Bakocsi volt, de ezt közös megegyezéssel sohasem árulták el — méltán és önérzete minden keserűségével jogosan vélt a magánéletébe történő durva beavatkozásnak. Gábel Borbála azonban szemlátomást nem ismerte közelebbről az eset részleteit, s amikor Tivadar dacosan megismételte: — Fellázadtam! — Gábel Borbálának fellobbanó tűzzel csillant meg a szeme.

— Ne mondja! — tolta el magától tánc közben Tivadart érdeklődve, hogy fürkészőn a szemébe nézhessen. — Mostan komolyan beszél? Becsszó? Maga lázadó? Nem masz- lagol? — De még mielőtt Tivadar válaszolhatott volna, Gábel Borbála újra szorosan a melléhez simult, spanyolosra fésült fejét Tivadar arcához támasztotta, úgy faggatta tovább:

— Maga gyakran szók ide járni? Én nem szokok ilyen iskolás helyekre járni — mondta ajakbiggyesztve —, tudja, én színésznőnek készülök. De az is lehet, hogy kémnő leszek. Én idősebb vagyok, mint maga; én már tizennyolc múltam. Most vagyok a legjobb korban, nem igaz?

Álom Tivadar nem tudta, mire érti: a színi pályára vagy a kémnői hivatásra vagy csak úgy, általában, s ezért nem válaszolt. De Gábel Borbála nem is várt feleletre, elgondolkozva lejjebb csúsztatta spanyolosra fésült fejét Tivadar arcán (a hajának édes orgonaillata volt; ezt Álom Tivadar nagyon szerette), és álmodozva folytatta:

— Nekem Mata Hari az ideálom, tudja? Áztat szeretem benne, hogy olyan titokzatos volt, meg minden. De mindamellett ő táncosnő is volt, igaz? Művésznő volt, nem igaz?