Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - Rácz Olivér: Álom Tivadar szabadsága

— Talán tanár az öregúr, különcködő zenetanár, aki leckéket ad karcsú, nagy szemű tanítványának — villant át Tivadar agyán a kába reménykedés —, s ezeken a késő délutáni órákon jár el meghallgatni, mennyire haladt szép növendéke a hangverseny- termek kristálycsilláros világa felé.

De az öregúr mélyet szippantott az esőszagú, üde alkonyatból, aztán ráncos nyakához illesztette a szúette, régi hegedűt, s a nyitott ablakban, az eső utáni illatos csendben játszani kezdett. Ezúttal a Cremonai hegedűst.

Alom Tivadar aznap este sokat és nagyokat prüszkölt a csuromvízre ázott ruha miatt, és többé nem járt el az erkélyes ház elé Schumannt és Csajkovszkijt hallgatni. Egy alkalommal azonban — ez már egy őszi délelőtt történt; a fák hulldogálő, sárgapiros levelei odakfvánkoztak a halványzöld függönyre, mintának — mégis elsétált az erkélyes ház előtt, aztán gyorsan körülpillantott, sarkon fordult, és lopva, akár a besurranó tolvaj, beosont az erkélyes ház kapuján. Nem kellett sokáig keresgélnie; odafent az emeleten, a szűk lépcsővel szemben, mindössze egyetlen lakás volt, s ennek az ajtaján rajzszöggel odaerősített, légypettyes névjegy adta tudtul, hogy a lakásban

Gábel Richárd koncertmester

lakik.

Alom Tivadar hanyag, hányaveti léptekkel ballagott le a lépcsőn. A kapualjban egy kövér, piros képű asszonyság vette szemügyre.

— A tanár urat keresi, fiatalember? — kérdezte az asszonyság gyanakodva és enyhe kelkáposzta szagot árasztva, s Tivadar buzgón bólintott.

— Délelőtt a tanár úr sohasem szók otthon lenni — közölte az asszonyság élénken.

— Nem tudta? A tanár úr ilyenkor órákat ad. Házakhoz jár. Este pedig muzsikál. A legokosabb, ha délután próbálkozik; olyankor mindig otthon vannak. A tanár úr is meg a kisasszony is.

Tivadar felfigyelt.

— A kisasszony is muzsikál? — kérdezte újra éledő reménykedéssel, s az agyán új lehetőségek csapongó álomképei villantak át, mert Tivadar akkor már gondosan utánajárt a dolgoknak: zenei lexikonokat és operakalauzokat lapozgatott, tudott már De- libes-ről és Muszorgszkijról is, sőt Paganini sem volt már előtte ismeretlen; Tivadar ebben az időben gramofonlemezeket is hallgatott, s valahányszor otthon a rádió klasszikus, komolyzenét közvetített, Tivadar felemelt ujjal csendre intette környezetét, keresztbe fonta karját a mellén, hátradőlt a széken, és elmélyült arckifejezéssel átadta magát Ravelnak vagy Rossininak. Esetleg Lisztnek.

— Talán a kisasszony is tanít? — kérdezte megdobbanó szívvel.

Az asszonyság göcögve felkacagott.

— A kisasszony? Asse tudia, hogyan köll a vonót megfogni. Eleget búsul emiatt a tanár úr. Egyetlen lánya, oszt még a zongorára sem lehet rákapatni. Még a Boci, boci tarkát sem tudja kipötyögtetni. Pedig a mamája is milyen szépen muzsikált, amíg élt. De meghalt — szomorodott el az asszonyság, és az ujjain számlálgatta: — Hét éve halt meg? Nyóc. Pontosan nyóc éve mán annak, bizony. Tuberás volt szegényke — közölte bólogatva. Aztán váratlanul abbahagyta a bólogatást, s újjáébredt gyanakvással megkérdezte: — Üzen valamit a tanár úrnak? Szóljak, hogy itt járt?

De Tivadar erre már csak a fejét rázta meg feleletül, és sietve eltávozott.

Ilyen és hasonló emlékek társaságában bolyongott Álom Tivadar a régi utcák és ódon házak között, de hasztalanul. Hiába idézte fel emlékezete legmeghittebb zugaiban emlékei összes tarka, színes üveggolyóit; az utcák továbbra is hallgatásba burkolóztak előle, s a házak úgy tettek, mintha sohasem látták volna.

— Talán az egyenruha teszi — gondolta Tivadar, s másnap civilbe öltözött, a legszebb nyakkendőjét szedte elő, s a zsebkendőzsebéből kikandikálő selyemzsebkendőjére — megtévesztésül — kölnivizet locsolt.

De ez sem segített; a fasorok kajánul kinevették, a lombok megvetően, gúnyosan összesúgtak a feje fölött, a sétányok sárga homokja lenézően csikorgott gondosan kifényesített cipője talpa alatt.