Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - ÚJ HANGOK - Sz. Jozefik Edit: A telefon

— Drágám, késtél egy kicsit — kezdi a nő.

— Hisz pontosan jöttem — mondja csodálkozva a férfi.

— Egy nő keresett telefonon, mielőtt hazaértél.

— Egy nő? Mit akart?!

— Ezt neked jobban kellene tudnod! — feleli az asszony, s gyanú bujkált a szemében.

— De drágám, nem beszélhetsz így velem! — méltatlankodik a férfi, s ^szájában megkeseredik az ebéd. Feláll, tányérján hagyva az utolsó falatokat, odalép az ablakhoz, s rágyújt. Ujjai idegesen remegnek, a füstöt mohón mélyre szívja. Az asszony szeme meg-megakad rajta, elgyönyörködik a némán cigarettázó férfin, lelke közben megenyhül, s leharapná a nyelvét is, amiért pillanatokkal ezelőtt oktalanul megbántotta őt.

— Kérlek, ne haragudj —a férfi mellé somfordál, s fejét a vállára hajtja —, de igazán nem tudom, mi volt velem.

A férfi nem mozdul. Még nem olvad a jég szíve körül, de az asszony nem hátrál, mindennél jobban kívánja a békét, a beszélgetés örömét. S újra a férjéhez simul. A férfi karja ekkor megmozdul, még nem néz a nőre, de átöleli. S az asszony kérdez mesél, addig mígnem újra ragyog körülöttük minden.

Másnap Gabika nagymosáshoz készülődik. Reggel jó korán felkelt, elszaladt az anyjához, s megkérte őt, segítsen neki a gyerekekre ügyelni. A kislány még csak tipegőkorú, véletlenül bele is eshet valamibe. Az anyja szívesen eljött. Beszélgetve telt a nap, fogyott a munka. Gabika teljesen elfeledkezett a tegnapi telefonhívásról. A ruhákat teregette az udvaron, vakítva fehérlettek a kiterített párnacihák, a lepedők s a számtalan apró bébiholmi. Megkönnyebbülten nézte a tiszta ruhákat, s elégedetten du- dorászni kezdett. Egyszer csak az anyja szava jut el hozzá:

— Gabika, Gabika, gyere csak gyorsan, telefon! — Gabika ajkán elhal az ének. Ruhákat a lavórban hagyva fut be s zihálva veszi fel a kagylót.

— Tessék, Varga lakás — mondja.

— Tudom — feleli az ismerős női hang —, azért hívom.

— De kérem, miféle viselkedés ez? — Gabika hangja ingerült, türelmetlen.

— Otthon van a férje? — kérdi a hang gúnyosan.

Gabika nem válaszol, lecsapja a kagylót s dühösen sorolja anyjának a történteket, aki meglepetten áll előtte.

— Mit szólsz hozzá, anyukám?! Mit mondhattam volna neki? Ha ismeri a férjemet, tudhatja jól, hogy ilyenkor még nincs itthon. Ha pedig nem ismeri, akkor mit akarhat tőle?

— Nem tudom, kislányom, de ez hallatlan! ... — az asszony nagyot hallgat, majd lassan, komótosan folytatja — ...Esetleg, ha csak nem ismerte őt azelőttről, s most talán bosszút akar állni rajtad ... irigykedik rád ...

— De anyuka, hát miért... mit akarhat tőlem?

— Légy óvatos és türelmes Gabikám, jegyezd meg, a földön semmi sem történik ok nélkül.

— Anyuka, csak nem úgy gondolod, hogy ennek a... hülyeségnek valami oka van?

— Nem tudom kislányom ...

— Bár ne figyelmeztettél volna — sóhajtja Gabika — legalább nem töprengenék, és nem gyötörném magam, azt gondolnám, hogy valaki buta vicceket csinál.

Miután visszament az udvarra a sok lebegő pelenka látványa ellenszenvet váltott ki belőle, s nem tudta volna megmagyarázni azt sem, miért. A körötte sürgölődő anyja is idegesítette, a beszédére sem figyelt már.

— Anyuka, nem muszáj itt maradnod, a többit elvégzem egyedül is. Biztosan sok a dolgod, csak nem akartál szólni — mondja és elszégyenli magát, hogy majdnem kidobta az anyját. Igyekszik kedvesen mosolyogni, hogy helyrehozza a hibát, de nem nagyon sikerül.

— Jól van kislányom, még egy kicsit segítek, aztán úgyis akartam szólni, hogy elmegyek, mert tudod, Öcsi is ilyenkor jár ebédre és nem szereti, ha nem talál otthon.

— Gyere, vigyél neki egy kis rántott húst, tudom hogy nagyon szereti — s már szalad is csomagolni. Miután kikísérte az anyját, bámult sokáig a távolodó alakja után, visszatartott könnyei fájdalmas zokogással megeredtek. Leült a lépcsőre s ernyedten várta, hogy a keserűség elhatalmasodjon rajta. S ahogy ott ült magányosan, a tekintete elkalandozott és valami tarka-barka folton állapodott meg. Kíváncsian, könnytől