Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - ÚJ HANGOK - Sz. Jozefik Edit: A telefon

fényes szemmel nézte az előtte pompázó rózsatöveket. Keserűsége elszállt, s újra mosolygott.

Hogy én milyen buta vagyok, hova vezet lám a túlérzékenység! Legalább tudnám, hogy miért sírtam? — elmosolyodott, majd felpattant, s nagy erővel látott a takarításhoz.

Mikorra a férje megérkezett, ragyogott minden. Gabika szeme, a száradó ruhák a kötélen, a fürdőszoba és a nyárvégi napsugár. Elhatározta, a telefont nem fogja említeni. Nem is gondol rá többet.

Pár napig nem nyúlt a kagylóhoz. Hiába csöngetett a készülék minden nap pontosan ugyanakkor. Már előre számolta a perceket, a másodperceket és egyszerre brrr... brr... brrr... brrr... riadtan összerezzent, a szíve vadul kalimpált, s mikor végül is rászánta magát: felemelte és mellé helyezte a kagylót, megnyugodott. Mintha halálos veszedelemből menekült volna meg; bágyadtság és dermedtség vett rajta erőt, lassan vánszorgott vissza a szobába a gyerekek közé, akik ekkor rendszerint már békésen aludtak, mit sem törődve a világgal. Ezután maradt egy kis ideje megnyugvásra, erőgyűjtésre, s mikorra a férje hazaért, már mosolyogva fogadta.

Felvette a harcot a nyugalomért, boldogságért, a gyerekeiért, a békés, meghitt otthonért. Tűrte az élesen felberregő telefon lármáját, sokszor hosszú-hosszú percekig állt megkövültén, csupán az agya rögzítette a csörgések számát: tizenegy ... tizenöt... huszonkettő — ma bizonyára abbamarad huszonötnél — gondolta, s valóban a huszon- harmadik csöngetés után süket csönd borult a folyosóra, megnémultan pihent a telefon.

Egyik reggel, amikor a gyerekek még aludtak, ő elszaladt tejért, kenyérért, húsért. A sietéstől kifulladva rakodott le az ajtó előtt, megkereste a kulcsot, hallván hogy cseng a telefon, besiet, kint hagyva a csomagokat, s felemeli a kagylót.

— Tessék — mondja kedvesen.

— A mennyire örülök kedves asszonyom, hogy végre hallhatom sokáig nélkülözött kedves hangját, végre elbeszélgethetünk egy kicsit — a női hang most nem gúnyos.

— Mit akar akar tőlem... miért kínoz? Gabika hangja fátyolos és remeg a visszafojtott indulattól.

— Hogy mit akarok? A férjét! Otthon van?

— Már megint! Maga nem tud értelmesen beszélni? Mit akar tőle?

— Azt csak neki mondhatom meg.

— Akkor könyörgöm, mondja meg, mit akar tőlem, miért telefonálgat, mikor tudja jól, hogy ilyenkor ő dolgozik, nincs itthon — fakad ki türelmetlenül s már csak kevés tartja vissza attól, hogy ami a szívét nyomja bele ne kiabálja a kagylóba.

— Én semmit sem akarok magától! Szeretem hallani a hangját.

— Maga őrült, teljesen kiborít... — folytatná még tovább, de a vonal túlsó végéről elégedett, gúnyos kacaj hallatszik majd a letett kagyló kattanása és az ismert jelzés. Gabika pár pillanatig még kezében tartja a kagylót, majd dühösen lecsapja.

Egész nap kedvetlen, ideges. Eddig ismeretlen érzés lett rajta úrrá, a féltékenység. Kétségbeesve gondol rá, hogy négy fal közé van zárva a világ elől, nem mehet sehová, nem csinálhat azt, amit szeretne, mert gondoskodnia kell a családról, pedig legszívesebben elfutna valahová, ahol csak a bánatával, az összeomlott boldogságával törődhetne.

Kislány felébredt s mosolyogva nyújtja feléje karját — mama gyeje — a száját puszira csücsörítve. Gabika ölébe veszi, felöltözteti, örül a kislány gagyogásának, legalább most nem gondol másra. A kisfiú még alszik. Az asszony egy pillanatig elidőz fölötte, s kislányával a karján nyit ajtót hazaérkező férjének.

— Végre, hogy itt vagy — mondja megkönnyebbülten. — Már úgy éreztem, nem bírom tovább!

— Miért, mi történt veled? — kérdezi ijedten a férfi s fürkészve néz felesége vörösre sírt szemébe.

— Eddig türtőztettem magam, de ... de már nem bírom — s hangos zokogással borul a férje vállára. Kislánya szorosan átöleli a nyakát, pityeregni kezd ő is.

— De hát mi történt veletek? Beszélj már végre! — sürgeti őt a férfi, elveszi tőle a kislányt, átkarolja s vigasztalva-csitítgatva viszi be őket a konyhába. Gabika leroskad egy székre, tenyerét arcára tapasztja, úgy zokog, hogy egész teste rázkódik bele. Viny-