Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Bábi Tibor: Tűnődés egy monográfia és Lőrincz Gyula két rajzsorozata felett
Bábi Tibor „Aki nem jelentkezik, az nincs — tartja a szakmai közvélemény, de azt ritkán teszi hozzá, hogy nem mindenki van csak azért, mert gyakran lép a függöny elé. Lőrincz Gyula azok közé a szabályt sértő kivételek közé tartozik, akik önálló kiállítással ritkán jelentkeznek a közönség előtt, mégis számon tartja őket a szakmai közvélemény“. E szavakkal vezette be Szíj Rezső a Lőrincz Gyuláról 1971-ben kiadott monográfiát, s a Madách Könyv- és Lapkiadó néhány soros fülszövegében úttörő jellegű lépésnek minősítette egy kulturális fehér folt feltérképezése felé. Valóban az volt. Valóban az! S valami szívszorító fájdalom fog el, mert az úttörő lépésnél nem jutottunk tovább. Hiszen volt egy Tallós-Prohászka Istvánunk is, akinek Földéhség és Nyúzzák a földet című képei, csallóközi figurái, csontvázlovai, görcsös fűzfái, a Csallóköz és népe szegény múltjának leghívebb, legigazibb ábrázolásai. Volt egy Harmos Károlyunk is, aki sejtelmes színekkel sokat sejtető finom képeket festett, olykor egészen realisztikus illusztrációkat készített, s a Magyar Területi Színház számára ugyancsak realisztikus, olykor szinte naturalisztikus elgondolások alapján ő tervezte az előadások színpadi kulisszáit. Aztán meghalt, és tudomásul vettük, hogy volt és nincs többé. Volt egy robbanó erejű, folyton új utakat kereső festőnk is, Szabó Gyula, aki mint grafikus nemzetközi sikert ért el, aztán meghalt, s folytattuk az „úttörést“ — ugyancsak egy monográfia erejéig. Volt egy szerényebb sikerekkel jutalmazott, ugyancsak tehetséges festőnk (akivel indulása idején bizonyos körök mint őstehetséggel éltek vissza; ezt a tényt 1958-ban a Hét hasábjain közölt cikkemben már említettem). Oravec Imréről van szó, aki Jeszenyin költészetére emlékeztető finom pasztell színekkel örökítette meg közvetlen környezetét, a kelet-szlovákiai magyar falut. És van egy egész kis sereg most induló, a tehetség jeleit eláruló fiatal képzőművészünk. Igen, vannak valahol. Mit tudunk róluk? Mit tudtunk róluk? S eljött az a nap, mikor a világvárosi képtárakhoz viszonyítva jelentéktelen Duna- menti Múzeum kis helyiségeiben megnyitották Lőrincz Gyula két rajzsorozatának kiállítását — 1971. április 29-én a délutáni órákban —, s alig két hónap leforgása alatt hétezer ember kereste fel. Egyszerű csallóközi és mátyusföldi parasztemberek, a közeli és távoli kisvárosok munkásai és diákjai, a világvárosok forgatagához és képtárak műkincseihez nem szokott tanítók és tanárok. Van — határozottan van hazai szakvéleményünk is. A szlovák Ladislav Saučin Lőrincz Gyula csúcsteljesítményének minősítette a Dózsa György katonái című rajzsorozatot: „... merem azt állítani, hogy ebbe a sorozatba sürítette énjének legjobb, leg- tisztább értékeit. Már az a csodálatos, hogy a művész milyen szuverén módon nyúlt nemcsak az emberi vonásokhoz, de a régi felkelés néptömegeit alkotó nemzetiségi típusokhoz is. Ezzel sikerült kifejezően hangsúlyoznia a történelmi jelentőségű kirobbanás össznépi jellegét, és ennek érdemeként hat úgy, mint egy ősi kórusmű, amelyben magasztos szárnyalásban egyesül a harci elszántság az ünnepélyes méltósággal“. A kosúti sortűzről készült sorozatot a hazai osztályharcok emlékműveként látta. Alkotó szempontból a művész emlékidéző erejét, a monumentalizmus iránti érzéket és képzelőerejét hangsúlyozta, mivel ő maga Is Ismerte a történelemből kitörölhetetlen, megdöbbentő események színhelyét, áldozatait és szemtanúit. Ezzel szemben a Dózsa György katonái című sorozatot a történelmi jelentőségű felkelés merőben elképzelt evokációjaként fogalmazta meg. tűnődés egy monográfia és Lőrincz Gyula két rajzsorozata felett
