Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Bábi Tibor: Tűnődés egy monográfia és Lőrincz Gyula két rajzsorozata felett
Az volt, a történelmi kirobbanás evokációja, de valóban merőben elképzelt evoká- ciója? Nyugtalanított ez a kérdés. Erősen nyugtalanított. De a budapesti, ceglédi és kecskeméti kiállítások előtt és után valahogy megfeledkeztem róla, s az írőember szemével kezdtem felmérni a kétségkívül nagy jelentőségű alkotásokat, s az egyre sokasodó, nyugtalanító kérdéseken túl az analógiát kerestem képzőművészetünk és irodalmi életünk fejlődése között. Ugyanakkor útmutatást is az ellentéts Irodalmi törekvések szintézise felé. Többször is újra mondtam, s újra elismétlem saját magamat: „Ami irodalmi köreinkben terv vagy elképzelés volt, a festő és grafikus alkotásában már megvalósult és szinte készen kapjuk. A legkorszerűbb stíluseszközök, világtávlat és európaiság szuggesztív módon szintetizálva szűkebb hazánk tragikus és forradalmi eseményeivel, a közép-európai és magyar történelem progresszív hagyományaival, ugyanakkor szocialista eszmeiséggel. Mindez valóban modern és korszerű, ugyanakkor népi, s egyik jellemző vonása a hatásos közlésre való törekvés“. A vulgarizált stílrealizmus mellőzése Lőrincz Gyula alkotásában végül is arra késztet, hogy Lukács Györgyöt idézzem, akinek esztétikáját erősen determinálta a kritikai realizmus klasszikusai iránti szeretete, de mikor J. R. Becher lírájáról írt tanulmányában összehasonlította a szovjet és francia költészet nagyjait, a dél-amerikai Pablo Nerudát, a német Bechert és a magyar József Attilát a korábbi forradalmi korszakok költőivel, csaknem ellentmondásba került önmagával, s kénytelen volt megállapítani, hogy minden tekintetben újat hozó korunk a két világháború viharos esztendeiben új típusú költőt is nevelt. Lőrincz Gyula két grafikai sorozata nemrég album alakban jelent meg a Madách Könyv- és Lapkiadó és a budapesti Kossuth Kiadó közös gondozásában, s ez a grafikakötet végképp nyilvánvalóvá tette számomra az analógiát: minden tekintetben újat hozó korunk viharos esztendei új politikai festőt és grafikust is neveltek. Lőrincz Gyula törekvéseiben lényegében a realista koncepció és az új formák egységének, szintézisének megteremtéséről van szó. A kiteljesedéséig érő folyamat nyilván kezdődött valahol. A már idézett monográfiában Szíj Rezső megemlíti, hogy 1931-ben a Sarló kongresz- szusán — amelyen Fučík is részt vett — Lőrincz számolt be a színkonstruktivisták csoportjának törekvéseiről. Az egykori kongresszus anyaga A Sarló jegyében című terjedelmes brosúrában jelent meg. Igaz, nem tartalmazza Lőrincz Gyula beszámolóját, viszont Üj művészek cím alatt tömören, mégis részletesen összefoglalja a Sarló képzőművészetekre vonatkozó — gyakorlatilag is alkalmazható — kultúrpolitikai elveit. A beszámoló még ma, negyven év elmúltával is rendkívül érdekes dokumentum, bevezetője így fogalmazza meg az egykori fiatalok útkeresését: „Az új művészek vitagyűlése a Sarló kongresszusán arra a kérdésre keresett feleletet, hogy miképpen kapcsolódhatik be az alakítóművész az osztályharcba és a kollektív társadalom munkafolyamatába. Az osztályharcba a művész akkor kapcsolódik be, mikor a maga eszközeivel tudatosan reprodukálja magasabb szellemi fokon a marxista munkamódszert, vagyis visszaadja a konkrét valóságot, felfedi a valóság ellentmondásait és utat mutat, irányt propagál ezen ellentmondások megoldására“. A Sarló kongresszusa lényegében ilyen elvi alapokon foglalkozott a szociofoto, a politikai rajz, a montázs, a színkonstrukció és a kollektív tipográfia kategóriáival. A színkonstrukciós törekvések kivételével valamennyi kategóriával szemben a mindennapi politikai harc és sajtóharc gyakorlati igényét támasztotta. „A színkonstrukció“ — a beszámoló szerint — „tudatos művészi cselekvés a kollektív színigények kielégítése terén. A színkonstrüktőr nem azért alakít plkturális jelenségeket, hogy a színigényre csupán képkeretek között adjon színfeleletet, hanem az egész emberi miliő színeinek rendezője akar lenni, a természetes színigénylés és racionális technikai alakítások törvényszerűségei alapján“. Ha nem is a napi politikai harcban való részvétel volt a színkonstruktivista csoport művészileg is megvalósítható törekvése, perspektivikusan annál gyakorlatibb vállalt
