Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Kindernay Ede: Indiánok a wisconsin folyónál
Kindernay Ede Tizenkétezer méter magasságban, kilencszáz km-es óránkénti sebességgel repült velünk a Boeing 747-es óriásgép. A felszállás utáni gyors emelkedéssel járó kellemetlenségeken már átestem. Leoldoztam magamról a biztonsági övét. Kényelmesen elnyújtóztam az ülésben és átadtam magam a gondtalan pihenésnek. A hangszóró folyvást tájékoztatott arról, milyen vidék felett repülünk. Az első tájékoztató szerint elhagytuk Los Angelest és Las Vegast. Egyesek felkeltek a helyükről és a mozihelyiségbe — ahol az egész utazás ideje alatt filmeket vetítettek — vagy a büfébe mentek szórakozni, illetve fogyasztani „ingyen”. Természetesen az ilyen látszólag ingyenes evésre-ivásra az Egyesült Államok legnagyobb repülőtársasága, a Panamerican, nem fizet rá. A repülőjegy árába ugyanis beszámítja a közepes fogyasztást. így az jár jól, aki az átlagosnál többet eszik és iszik. Az utasok többsége azonban a helyén maradt és megelégedett azzal, amit az udvarias stewardessek szolgáltak fel. Ülve maradtam én is. Az indulás előtt Los Angeles-i vendéglátóim teletömtek minden jóval, s ezért még a felszolgált frissítőkhez is alig nyúltam. Visszagondoltam unokabátyámmal, Józsival két nappal ezelőtt folytatott telefonbeszélgetésünkre. Éjfélkor hívtam fel, valószínűnek tartottam, hogy ilyenkor otthon lesz. Semmiképp sem akarta elhinni, hogy én Los Angelesben vagyok. Hosszas bizonygatás után rövid előadást tartott nekem az amerikai csalókról, akik rokonnak, ismerősnek adva ki magukat pénzt igyekszenek kicsikarni másoktól. Helyben vagyunk, gondoltam ős gyorsan felvetettem én is a pénzkérdést: nincs pénzem az odautazáshoz (a Minneapolis melletti Eau Claire városba), ez az utazás légvonalban csaknem háromezer kilométer, repülőgéppel 96 dollár, kérek tehát 100 dollárt táviratilag a nevemre. Ezután hallgathattam arról, hogy milyen nehezen keresi ő a dollárokat, előleget kell felvennie, mit fog ehhez szólni Patrícia, a felesége, az amerikaiak ugyanis nem becsülik a rokoni kapcsolatokat s ebben a tekintetben még önzőbbek, mint az angolok. Ilyen előzmények után kétségek közt töltöttem el fél napot — mi lesz velem, ha nem kapok pénzt. Gondolataimból hirtelen zuhanás riasztott fel, előrebuktam az ülésről, rázkódott a gép. Szomszédom rámszőlt: — Elfelejtette magát lekötözni! Nem tudja, a Rocky Mountains felett repülünk? Pedig a hangosbeszélő bemondta. Másodszori ismétlésre értettem csak meg. Sápadtan néztem körül. Mindenki nyugodtan, leszíjazva ült — elszégyeltem magam. A hangszóró bejelentése elkerülte a figyelmemet. Elfeledkeztem arról, hogy a sziklás hegyvidékek feletti légáramlások megmozgathatják a repülőgépet. Szerencsére kilencszáz kilométeres sebességgel haladtunk, s így gyorsan elmaradozott alant a hegyvidék, felváltotta a préri. Megnyugodtam — a gép újra simán repült. Lecsatolni már csak a minneapolisi leszállásnál kellett magamat. A légikikötő nagy fogadócsarnokában szorongva néztem körül — az unokabátyámat kerestem. De a tömegben nem láttam őt. Megállapodásunk szerint autóval kellett volna rám várnia. Eau Claire még százhúsz kilométernyire van. A tömeg fokozatosan ritkult, s végül már csak néhány ember lézengett a csarnokban. Reményvesztve leültem egy padra és a megfelelő utazási formán töprengtem: az autóbuszt vagy a vonatot válasszam? De hol találom meg a pályaudvart, az autóbuszállomást? Taxira nincs pénzem. Rendőrséghez forduljak? Ezt elvetettem. Telefonálni, hogy mi történt? Igen, ez lesz a legjobb. Nekiláttam telefonfülkét keresni, amikor váratlanul kéz nehezedett a vállamra. Magas, középkorú férfi állt mellettem, fényképemmel a kezében. indiánok a Wisconsin folyónál
