Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Kindernay Ede: Indiánok a wisconsin folyónál
— Jöjjön velem. Majd útközben mindent elmagyarázok. Krimifilm szereplőjének éreztem magam, akit a gengszterek kényszerítenek arra, hogy kövesse őket. — Baskerville vagyok, az unokabátyjának, Józsinak barátja. Ö nem tudott eljönni, így engemet küldött azzal a megbízással, hogy szállítsam el az autóbuszhoz, amellyel majd eljut Eau Claire-be. Útközben néhányszor kitekintettem a kocsiból. Megállapítottam, hogy Minneapolis is besorolható a sakktáblaalaprajzú amerikai nagyvárosok közé, magasépületeivel, fényes üzleteivel, forgalmával — tehát mindazzal, ami a túlzsúfolt amerikai ipari központokra jellemző. Közöttük olyan kevés a különbség, hogy ha nem tudtam volna biztosan, Min- neapolisban vagyok, a várost fenntartás nélkül elfogadom Detroitnak, Chicagónak vagy akár New Yorknak is. A távolsági autóbuszok emeletes állomásépülete a Greyhund buszmonopólium egyik büszkesége. Hat emeletéről indulnak innen, illetve érkeznek ide a buszok az Egyesült Államok minden részéből. Beszállás után számomra furcsa ülésrend alakult ki: a négerek a hátsó üléseken helyezkedtek el, a többiek pedig előre ültek. A mellettem levő ülés szabadon maradt; a következő állomáson felszálló néger azonban nem foglalta el, hiába intettem neki. Eau Claire-ban unokabátyám, Józsi fogadott: — Két nappal ezelőtt okom volt kételkedni a Los Angeles-i telefonhívás valódiságában. Még álmodni sem mertem volna, hogy te itt vagy Amerikában, s méghozzá a nyugati partvidéken. Nahát, old boy, ezt jól megcsináltad. Hiányos angol nyelvtudással, néhány dollárral keresztülutaztad Amerikát. — Ehhez jó földrajzi ismeretek és egy kis merészség kell — válaszoltam. — A nagy merészséged mellett végül pénz nélkül maradtál. — De ebben a helyzetben is feltaláltam magam — fejeztem be —, s most itt vagyok nálad. Remélem, az amerikai feleségednek nem lesz ellenem kifogása. — Ezt majd ő maga mondja meg — mosolygott Józsi —, mert megérkeztünk. A kocsi befutott a garázsba, innen egyenesen a lakásba lehetett jutni. — Szép a házikód — jegyeztem meg —, csak az a baj, hogy fából épült. Ez a vidéki városok építkezési anyaga, a legolcsóbb. De még így is harmincezer dolláromba került ez a négy szobás összkomfortos családi ház. Tízezer dollár megtakarított pénzem volt, a többit a banktól kölcsönöztem. A berendezésre újra kölcsönt kellett fölvennem. Egyikünk fizetése a részletek törlesztésére megy. Közben helyet foglaltunk az ebédlőben. — Feleségem mindjárt jön, most a vacsorával van elfoglalva. Nézd — folytatta Józsi, váratlanul témát váltva — huszonöt évvel ezelőtt, közvetlenül a háború után a kalandvágytól hajtva jelentkezem bevándorlónak. Szegényen, pénz nélkül érkeztem ide. Du- luthban a Felső tónál telepített le a bevándorlási hivatal. Más munka nem lévén, sírásónak csaptam fel. Síronként öt dollárt kaptam az egyháztól. Egy sírgödörnek a kiásása a sziklás talajban sokszor egy egész napon át tartott. Nem is csináltam sokáig ezt a rabszolgamunkát. Növekvő angol nyelvtudásomra támaszkodva elmentem Chicagóba a hires vágóhidakra dolgozni, mivel ott kerestek munkást. Itt futószalagok mellett izzadtam az akkoriban legalacsonyabb két dolláros órabérért. De ebből már szerényen meg lehetett élni. Tíz év itt-tartózkodás után sikerült nosztrifikáltatnom az otthon kapott ipariskolai érettségi bizonyítványomat. Egy hirdető vállalathoz kerültem. Itt plakátokat és különféle áruk csomagolópapírjait terveztem. Jelenleg is itt vagyok alkalmazásban. Nos, ez az „amerikai pályafutásom”. Otthon egyesek azt hiszik, Amerikába kerülni egyenlő a mennyekbe jutással: hogy itt csak gazdagodni lehet. Amint látod, én is gazdagodtam — húsz év alatt tízezer dollárt gyűjtöttem össze a nősülésre és a házépítéshez. Közben tállal kezében végre a háziasszony is megjelent. Most látom először. Az amerikai nőkre jellemző kimértséggel, néhány szóval üdvözölt. Feleségem, Patricia, röviden Pat — mutatta be unokabátyám. Sejtve, hogy nem értettem meg, amit felesége hadart, hozzátette: — Nagyon örül annak, hogy végre az én rokonságomból is megismerhetett valakit. A tál a megfelelő terítékkel együtt az asztalra került. — Mi az? — kérdeztem gyanakodóan mustrálva a tál tartalmát.