Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Grendel Lajos: Légszomj

a postás. Az embernek lefagy a lába. Megvárakoztatni az embert, azt tudják ezek az urak.

— Valami idézés — mondta anya este apának.

Apa felhúzta a szemöldökét. — Idézés? — s úgy tett, mintha először hallaná ezt a szót.

— Holnapra — mondta anya.

— Holnapra. Valóban holnapra. Valami tévedés. Nyilván valami félreértés.

Az „idézésről” apa késő este tért haza, anyához szólni sem lehetett egész nap, olyan ideges volt. Megágyazott, lefektette őt, de ő maga nem bújt ágyba. Eloltotta a nagy villanyt, s meggyújtotta a kisiámpát az éjjeliszekrényén. Amikor a fiút felébresztették, ugyanez a tompa, mézsárga fény világított az arcába. Fogalma sem volt, hány óra lehet. Apa abban a zöld hubertuszkabátban állt fölötte, amiben reggel elment. Pillanatok alatt kiszállt az álmosság a szeméből, s abból, hogy apa ki sem gombolta a kabátját, rövid idő alatt tisztába jött a helyzetével is. Merőn apa szemébe nézett, és azt kívánta, bárcsak sohasem ébredt volna fel, bárcsak álom volna az egész.

— Ha még egyszer átmész hozzájuk, megkötözlek. Megértetted? A kezedet-lábadat rtiegkötözöm.

Ha hozzátette volna még: „és kidoblak az utcára”. De apa semmi ehhez hasonlót nem mondott. Semmi olyat nem tett hozzá, ami tartalmával valószínűtlennek hatott volna, s ezáltal tompította volna a fenyegetés élét. Apa komolyan beszélt. Fenyegetésének most súlya volt, minden egyes szava mint a kés hatolt a fiúba. Az hogy ki sem gombolta a kabátját, hogy anya még felöltözve ült az ágyon, hogy a szemközti szobafalra tompa mézsárga fény hullott . . .

— Itt az ideje, hogy végre elővedd a jobbik eszedet.

Ez volt az első eset, amikor a fiú habozott. Amikor délután, tele félelemmel és kétségekkel, elindult Drahošékhoz, várta, hogy a kaput majd csukva találja. Azt is kieszelte már, hogy ebben az estben a kerti kiskaput fogja megint használni. Lenyomta a főkapu nehéz kilincsét, s a kapu a legnagyobb megdöbbenésére kinyílt. Azt is tudta, hogy anya rögtön észreveszi az eltűnését, és várta, hogy bármelyik pillanatban utána kiált. Megállt a ház előtt, s még néhány iszonyú percig várt. Ám a ház néma volt, mintha mindenki meghalt volna odabenn. S Drahoséknál is jó időbe telt, míg bebizonyosodott róla, hogy anya bizony nem jön át érte. A fiú csak annyit érzett, hogy a csapdába belesétált. Minden sejtjét, minden porcikáját átjárta a rémület, tisztán, végérvényesen, megfellebbezhetetlenül látta, érezte, tudta, hogy az ítéletet a sorsa fölött egy aljasul, agyafúrtan kimunkált terv szerint ő maga mondta ki, s hogy ebben a döntő pillanatban senki, de senki nem fogta a kezét.

Nagypénteken apa becsomagolta a holmiját egy bőröndbe, és elutazott vele Rád ványra. A radványi öregek most is azzal a túláradó, gyilkos lelkesedéssel fogadták, amire eleve számított. Megölelték, megcsókolták. Ez volt hát apa bosszúja. A fiú visz- szamosolygott rájuk, mert a következő három nap folyamán, nagyszombaton, húsvét vasárnapján és hétfőjén többször is eszébe jutott még — ha apa silány bosszúját kigúnyolni még valahogy lehetséges, — hogy csak azt teheti, hogy felfokozott, örömmé csigázott alázattal veti alá magát az öregek önző, cseppfolyós szeretetének. Apa még pénteken délután visszautazott, s a fiú elhatározta, ha kedd délben majd érte jön, bosszútól fűtve kiáltja a szemébe, hogy soha többé nem akarja látni. S a bosszú izzó vágya elviselhetővé tette ezt a pár gyilkos napot, mely most úgy elrepült, hogy észre sem vette, már kedd reggel volt. A butaság és szeretet válogatott kínzásait is csak mintegy a bosszúja fátylán át érzékelte, a kötelező délutáni alvásokat, nagyapó habzó kéjjel elmondott s képzeletével mind újabb variációkat formázó rémtörténeteit, aggályoskodásuknak a vécé homályáig kísérő indáit, a templomjárást, a kényszerűen bevágott imákat, örömeinek, tisztaságának szüntelen kisajátítását a bosszú betakarta, megvédte őt. Egyszercsak kedd reggel lett, s ha ólomlábakon is, múlt az idő. Kijutni a templom elé, az autóbuszmegállóhoz, gyerekjátéknak tűnt. Csak azt az óvatlan pillanatot kellett kihasználnia, amikor egyikük sem szorongatta a kezét. Nagyanyja utána eredt, de a távolság a házuk és a templom között kitett fél kilométert is, ha ugyan nem többet, s amikor a fiú zihálva, csuromvizesen nekidőlt a buszmegálló vasoszlopának, nagyanyját már több száz méterre elhagyta. Az a sötét pontocska ott, aki a nagy anyja volt, mozdulni sem látszott. A fiú időben érkezett. Ha egy perccel később ér oda,