Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Török Elemér: Három vers
már elkésett volna. Az autóbusz lassított, majd megállt. Könnyű tavaszi szél csapta meg a íiú homlokát s átizzadt hátát. Lassan, mélyen vette a levegőt, hogy ne látszódjék majd a beszédén a torkát feszítő izgalom. Míg állt az autóbusz, a motor érdes berregésében meg-megreszkettek oldalán az ablakok. A fiú levette róluk a szemét, attól félt, reszketésüktől megremeg ő is, s megbicsaklik a hangja a döntő pillanatban. A buszból egy fekete kendős anyóka szállt le, s nyomában egy középkorú, zömök, szürke öltönyt viselő férfi, a fején széles karimájú, parasztos kalapban. Idegenek. A fiú, szemében rászedettsége csodaváró könyörgésével még egyszer alaposan szemügyre vette az utasokat. Aztán egy hosszú, örökkévalóságnak tetsző pillanatra felemelte a fejét a magasba, s jól látta a hársfák még ritka lombjai között a két kiterjesztett szárnnyal köröző madarat, az áttetsző, puhakék eget, s még érezte a megvillanó, metsző fájdalmat a homlokában. A következő percben nagyapja hajolt fölébe, szemlélődő, kutató pillantásával megelőzve a végső felébredését. ma Török Elemér Ikertestvérek a napok ez is olyan mint a tegnapi buszok állnak a kocsma előtt bent sört és rumot isznak az emberek egyszerű ez akár az öreg néni halála aki ma lenne kilencven éves semmitől semmiig most is Még egyszer egy pillanatra a remény szemrésnyi fénye a mozdulatlanság négyszögében. Kinyíltak a kövek világosodik már fény pettyezi homlokomat S aztán örökre az a dal, csengő csobogása a szomjas messzeségből tisztán csendesen akár a kövek virágzása a hajnal egén most is a Ticcénél vagyok s csöndjébe zárom hallgatásomat volt úgy is . . . de minek emlegessem a tíz ujj ökölbe rándulását de hova lesz a fájdalom sziv-némasága s a semmitől semmiig visszhangzó kiáltás disszonanciája
