Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Grendel Lajos: Légszomj

csakis anyától származhat. Apa tehát tojástáncot jár, s anya előtt is, őelőtte is színész- kedik. Ha pedig ez az igazság, akkor nagyon ostobák mind a ketten. Ez a felemás helyzet, mindamellett, kedvezett a fiúnak. Egyrészt Drahoš szemében többet ért bármilyen alázatoskodó bocsánatkérésnél, másrészt kiemelte az ő önállóságát apával és anyával szemben; most végre bebizonyíthatta nekik, hogy nem zsarnokoskodhatnak olyan könnyen fölötte. A fiú élvezni kezdte a helyzetet. Lassan már jobban bármilyen érdekfeszítő játéknál. Rendszeresen eljárt Drahošékhoz, minden áldott nap, akkor is, ha nem lett volna hozzá kedve, csak hogy megmutassa az akaraterejét, s mindenki szeme láttára kimutassa a rokonszenvét Drahošék iránt, akiket most éppúgy megvetettek az ostoba majorságiak, mint őket az ősszel. A fiú heves utálattal viszonozta a gyűlöletüket, s már csak emiatt is érdemes volt barátkoznia Drahošsal. Drahoš anyja ellenben figyelmeztette egyszer: — Ne bántsd fölöslegesen a szüléidét. — Mintha nem is róla lenne szó. Ez a nyugodt, figyelmeztető hang bosszantotta a fiút. — Nem magához jövök — mondta dühösen, s az asszony, aki talán éppen olyan eszeveszett bolondnak tartotta őt, mint Drahoš, megsimogatta a fejét. — Na persze — mondta. — Nekik mindegy — mondta a fiú, bár maga sem tudta, hogy miért hazudik, miért próbálja védeni anyát, ha úgysem érdemli meg. A fiú remélte, hogy anya és apa előbb-utóbb rá fognak jönni a tévedésükre. Hiszen ez olyan nyilvánvaló. Képtelenség, hogy az ő barátkozása Drahošsal késleltetné a városba való visszaköltözésüket. Agyrém az egész!

Múltak a napok, március közepén elolvadt az utolsó hó is, bár az idő hideg maradt. Apáék sosem mulasztották el, hogy ne fűzzenek megjegyzéseket az ő csökönyösségéhez, de ezek, szerencsére, veszélytelen ingerkedések voltak csupán; ami az igazat illeti, rég meggondolták már magukat, csakhát nem szívesen vallották be a vereségüket. Ő se vallaná be szívesen. Ezért a fiú nem is haragudott már rájuk, egészen addig a napig, amikor egyszercsak megint minden megbolydult körülötte, s az események végre felnyitották a szemét. Ezen a napon a majorságiak hosszú tanácstalanság után közbeléptek. S ebben ezúttal sem volt köszönet. A fiú úgy magyarázta, hogy a csendőr itt mégiscsak sokáig tekintély volt, azért szánták el magukat ilyen későn. Mindenesetre Drahošék házának egyetlen ablaka sem maradt ép. Valaki roppant szellemesen meg is jegyezte nagyanyának a boltban: „Csináltak nekik a mieink jó friss, márciusi levegőt a lakásban. Legalább nem lesz olyan melegük. Vagy csak most van igazán melegük?” Otthon anya, bár sajnálta őket, máris föltette a kérdést: — Na és mi lesz, ha velünk is elkezdik megint. Mint az ősszel. — Nevetséges vagy — mondta apa. — Én azért félek. — Nevetséges vagy — ismételte meg apa, de a hang, ahogy kimondta, egyáltalán nem volt az a megszokott magabiztos hang, amit apától várni lehetett volna. Ez a jelentéktelen, látszólag anya megnyugtatására szánt ismétlés valahogy ellentétbe került önnön tartalmával, s ez volt az, ami a fiút nyugtalanítani kezdte. Ránézett apára (nem lett volna szabad), s látta rajta, amitől óvni szerette volna magát. Ha mást nem, hát magát! Nagyanya az ágyon kuporgott, és nem szólt közbe. A fiú biztos volt benne, hogy semmit sem sejt. Forró, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy felvilágosítsa őt, s egy pillanatig nagyon közel állt hozzá. Veszedelmesen közel. Igen. Nagyanya ártatlan, naiv nyugalma volt az, ami a fiút megijesztette. Tudta, hogy a figyelmeztetése hiábavaló lenne, ahogy az alvó ember sem érzi a veszélyt.

Ettől a naptól kezdve összeesküdött ellene mindenki. A fiú hanyag nemtörődömséggel figyelte a fejleményeket, melyeket mintha valami természetfölötti erő kormányozott volna, s ez a természetfölötti erő következetes buzgalommal igyekezett most felszámolni az ő nevetséges ellenállását. A bűntudat hiányzott. Mint mondjuk egy szánalmasan kisszerű csínyben. A fiú ezt a semlegesítő, felszabadító, vigasztaló érzést hiányolta. Csalhatatlan bizonyítékot arra, hogy valóban vétkezik. Pár nappal húsvét előtt apa ezt mondta neki:

— Megszegted az engedelmességet. Azt hiszed, az ilyesmit megúszhatod szárazon?

A fiú majdnem kiröhögte. Még mindig azt hitte, apa csak tréfál vele. Pedig ezt azon a napon mondta neki, amikor délután valaki türelmetlenül, keményen megverte az ablakot. Fekete posztóköpenyben, fekete ellenzős sapkában a postás állt az ablak előtt. Durván megzörgette az ablakot, harmadszorra már olyan bőszülten, hogy a fiú attól félt, bezúzza az üveget. — A hétszentségit — üvöltözte a postás. — Az embernek lefagy a lába, mire ezek előkecmeregnek. — Pedig anya szinte röpült. Háromig sem számolt, s már nyitotta is az ablakot. — A hétszentségit — dühöngött magából kikelve