Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Rácz Olivér: Iskola a telepen
Rácz Olivér A homályos és borzongatóan hideg folyosó felől csípős karbolszag és vizeletbűz szűrődött be a rideg kis helyiségbe. A helyiség valaha amolyan félreeső, ismeretlen rendeltetésű lomtár vagy kamra lehetett, ahova a takarítónők a tisztító szereiket, seprőiket és szemétlapátjaikat helyezték, mielőtt vastag nagykendőikbe burkolózva, szipogva nekivágtak volna a telepről a falu felé vezető útnak. Most azonban irodául szolgált, s az ócska, üvegajtós szekrényben porosodó dolgozatfüzetek, a fali fogasra aggatott nagy, iskolai háromszögek és körzők, az íróasztalon búslakodó irattartók és a félig telt piros tintás üveg ellenére is olyan hangulat borongott benne, mintha egy bőszült, fejveszett menekülés pillanatában ádáz kapkodással ide rejtették volna egy régebbi, dicstelen nemzedék pestises bűntudatát, a gyűlölt utódokra hagyva a fertőtlenítés bonyolult műveletét; ám lássák, mihez kezdenek a keserves örökséggel. (A helyiségben néhány esztendeje átmenetileg egy háromtagú rögtönítélő hadbíróság is ülésezett, s ha valakinek eszébe jutott volna félrebillenteni a köztársasági elnöknek az íróasztaltól jobbra eső falon függő arcképét, a sebtiben átmeszelt fal még elárulta volna egy hajdani nyilaskereszt elmosódott körvonalait. Bizonyára ez is hozzájárult a helyiség nyomasztó légköréhez; nagyon is elképzelhető volt, hogy a kopott íróasztal körül nem Is olyan régen még két karszalagos pribék köpdöste tele a padlót, az alkalmi hóhér társaságában. ) A férfi elfordult a könyöke mellett unatkozó krétafoltos iskolai földgömbtől, idegesen a folyosó felé pillantott. A beszűrődő bűz az orrát facsargatta és az önérzetét vette célba: még alig volt tűi a harmincon, és ez nem számított komoly életkornak ezen a pályán, ahol a múló időt útjukra bocsátott iskolai évfolyamok végeláthatatlan sora jelzi. Bocsánatkérő mozdulattal megfordult ültében, s anélkül, hogy felemelkedett volna a székről, betolta a nyitott ajtót. — Mit csinál? — pillantott rá a helyettes rosszallóan. — Ne zárja be. Mindig történhet valami. — Például mi? — Például akármi. Jobb, ha az ajtó nyitva van. Nyissa ki. Itt minden megtörténhet. Különösen olyankor, amikor én vagyok az ügyeletes, a fene egye meg. Szavaiból őszinte aggodalom és baljós keserűség kongott, s a pillantása olyan sötéten tapadt a férfira, hogy az önkéntelenül elmosolyodott. — Min mosolyog? — kérdezte a helyettes berzenkedve. — Maga még sohasem tanított ilyenfajta iskolában? A férfi tagadóan megrázta a fejét. — Eddig még nem — mondta óvatosan. — Miért, annyira rázós? A helyettes legyintett. Hatalmas, húsos mancsa volt; bizarr összhangban állott ábrándos, kék szeme gondterhelt pillantásával és egész behemót termetével. — A lehető legrázósabb — mondta csüggedten. — Már legalább tízszer kértük, hogy legalább a koedukációt szüntessék meg: ez nem olyan iskola, ahol a nemek biztonságban lehetnének egymástól. Magát miért küldték ide? A férfi, aki még sohasem tanított ilyenfajta iskolában nem válaszolt. De a helyettes már nem figyelt rá; felpattant, megkerülte a rozoga íróasztalt, az ajtóhoz lépett. Kiisholu a telepen
