Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - Keszeli Ferenc: Ökörnyál a tűzfalon
Doktor, könyörgöm, értse meg! A tűzfal nem szimbólum. Téglából van, sárga téglából, meg hámlő, szürke malterbői — és mozdulatlan, élettelen. Miért, kinek lesz az rossz, ha tükröket aggatok rá? Életem úgy épült, mint az alagutak. Két irányból, de nőm egyszerre. Az első vájattal egy barlangba, a hegy gyomrába, egy vákuumba jutottam. Visszafordultam, s keserves visszautat tettem meg a magam építette szakaszon. Útközben sok mindent elveszítettem. Mikor ismét kinn álltam a szabad ég alatt, bolyongani kezdtem a hegy körül, mert nem találtam, — de nem Is nagyon kerestem — az utat a lakott települések felé. Levegőn, napfényben lehettem, s nem nagyon akartam többet annál. Bogyókon éltem, növényeket, gyökereket rágtam, de a szállást és élelmet adó természet Ismeretlen volt, egészen más, mint amit öregapámmal bebarangoltam, nem az, ahonnan elindultam. Minden szájba vett bogyó méreg is lehetett, amire én nem gondoltam. Az éjszakák és nappalok összemosódtak bennem, s ha álmos voltam, leheveredtem a fűbe, nem is gondolván arra, hogy kígyók, mérges pókok közé fekhetek. Bolyongtam a nagy hegy körül, s lassan megismertem a furcsa növényzet furcsa állatvilágát, megtanultam a különös rovarok, nagytestű madarak, és soklábú emlősök nyelvét, szokásait. Már azt hittem, otthon vagyok. Örökké sütött a nap, s ha eső esett, szivárvány nyújtózott a táj felett. Valahányszor feltűnt, elindultam, hogy gyökeréhez érjek. Sohasem sikerült. Aztán szerszámokat készítettem magamnak, s nekiálltam Ismét a hegynek, de akkor már a sziklásabb oldaláról. Ismét nem méricskéltem. Találomra, ösztönös Irányban vájtam, mert hittem, hogy a barlang, a felnyitott, meglékelt vákuum a hegy lelke, pontos mértani közepe — hittem, hogy odáig a legrövidebb úton juthatok, s így két irányban járható alagutat nyithatok a hegy alatt. Sikerült, de nem kis kerülőkkel, s nem olyan gyorsan, mint azt az elején hittem. Mire a barlangig jutottam, a régi vájat beomladozott, idegen növényzet nőtte be, s a keservesen megcsorbított kövekre is nehéz volt ráismernem. Keserű szájízzel heveredtem le a barlang hűvös köveire, aztán nekiálltam, hogy tüzet csiholjak. A tűz fellobbant, de a kovám és taplóm is ellobbant benne. Őriznem kellett hát a tüzet, alvásról, vadászatokról le kellett mondanom. Rostokoltam a tüzet, s ettem a sziklafalról az ízetlen mohát, a büdös gombákat, a gusztusosabb pókokat. Az üszkös fákkal rajzolgatni kezdtem >a sziklafalra. Ismételgettem a hajdan palán- kokra vetett ákombákomokat, aztán lovakat rajzoltam, majd galambokat és végül megrajzoltam magamnak a lányt is. Tiszta tekintete megnyugtatott, s az egyre gyakoribb, egyre hosszabb nyugalmakban el-elszenderedtem, s amikor tüzemet féltve felriadtam, láttam, valaki megrakta, gyönyörű lánggal lobog. Hinni kezdtem a falra rajzolt lányban. Bíztam benne, aludni mertem, s lassan éjszakákra és nappalokra osztódott bennem az idő. És egy ébredéskor láom, hogy hús-vér alakban ott a tűznél a lány... Azt mondta: régen ég a tüze-d. Füst van itt és büdös. Gyere, vájjunk egy kéményt fölfelé, és feljutunk a hegy csúcsára, ahol barackfák nyílnak, sóska és krumpli terem, virágokkal van tele a rét, állatoktól reszket a bozót, és pisztrángok úszkálnak a hegyipatak kristályos vizében. Nekiláttunk hát a körmeinkkel, mert régi szerszámaimmal nem mentünk volna semmire. Amikor megláttuk, az eget, a csúcsról olyan közelinek tűnő napot, megmostuk a patakban lábunkat, leheveredtünk a virágzó barackfák alá a fűbe, láthattam: minden olyan, amilyennek a lány Ígérte. Összeölelkeztünk, szeretkeztünk, s arra ébredtünk, hogy a kráter alattomos mélyéből füst szivárog, majd egyre sűrűbben tódul az ég felé. A barackfák virága hullani kezdett, a pitypang lekókadt, a madarak csiripelése egyre távolabbról hallatszott. Megriadtunk, s láttuk, hogy ismét csak a tíz körmünk segít. Temetni kezdtük magunk alatt a vájatot. Sírtunk, prüszköltünk a füstben.
