Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - Zirig Árpád: Két vers
Betemettük a vájatot. Véres ujjakkal álltunk a morajló hegyen, aztán a lány meglógta a kezemet, s azt mondta, gyere, elmegyünk valamelyik völgybe, ahol emberek élnek, kútból isszák a vizet, téglából építik hajlékukat. Amikor kimásztam a fürdőkádból, fáztam, vacogás fogott el. Bebújtam az ágyba, de a reszketés nem hagyott alább. Aludni próbáltam, de nem tudtam. A reszketés rángatózásba ment át, vonaglottam, ördögi erő dobált. Mintha görcsök kezdtek volna oldódni bennem, de úgy, hogy megöljenek. Megláttam a csorba kardot. Fennakadt szemmel bámultam a fegyver sötét körvonalait, a sárga falon elmosódó rajzolatot. Felálltam, mentem a kard felé. Megmarkoltam s körülnéztem. A réz hűvös tapintása csak fokozta bennem a reszketést. Az asztal állt hozzám a legközelebb. A kardot megmarkoltam a másik kezemmel is, magasra emeltem, mint egy pallost, és vágtam. Az asztal, mint egy tábla csokoládé, úgy törött kétfelé. Lenyakaztam a vázákat, a poharakat, az üvegeket, aprítottam mindent magam körül. Lihegve álltam a roncsok felett, s mikor már nem volt amiben kárt tegyek, nekiestem a falnak, mert a reszketés csak alábbhagyott, de még nem múlt el bennem teljesen. Az első csapás után füst tört elő a falból, biztosan a kéményen ejtettem sebet, a második vágás nyomán felspriccelt, arcomba csapott a klóros vízsugár ... ... és véget ért bennem a reszketés. Kitártam az ablakot, néztem a tűzfalat. Erős voltam, s világos, éles körvonalakban láttam az elém táruló képet. Még egy utolsót szorítottam a kard sárga markolatán, aztán hátraléptem, és hajítottam. A fegyver acélos pengéssel, markolatig merült a falba. Sütött a nap. Vártam, néztem, ahogy reszket a téglák között, búg, mint a bőgő megpendített húrja... Az első percben föl sem tűnt, hogy egy fehér, hosszú ökörnyál lebeg a tűzfal előtt. A tarlókról szállt ide — döbbent belém, mikor a selymes, súlytalan test fennakadt a kard sárga markolatán, s mint aki megérkezett, úgy pihent meg rajta. Zirig Arpád könnyezik a fény tél igézete kilépni a zsugorodott körből mire felnőnek a csend-falak fekete fák zugaiban kéthúrú a zene megnőnek a csillagok féktelen szél fütyül zsebre dugott kézzel akár a kamasz hegyek felől fenyők hátán — tatár fiai özönlenek egy álom az égbe tör hosszú szálakon lebeg kisváros poros útjain hempereg a kígyó szárnyat keresve szárnyat ragasztva repülnék mint űzött madár sas elől sas után ki tudja már csörren a csend kopog a járda zsákba bújnak a házak megnő az éj csontoszlopa öreg akác tüskéin könnyezik a fény fehér a csend fehér az éjszaka fehér az éjszaka ágya
