Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (X.)

Ezért Jövök majd — törvényszerűen — haza, hogy megérezzem a szülőföldhöz való hűség erejét és megteljek vele. Bizarr hasonlattal élve azt is mondhatnám, hogy szabadságot veszek ki, mint a nagyapám és az apám, a katonaságtól, és haza megyek „aratnyi“, újra meg újra learatom a közösségi emberség termését, melyet ez a táj terem a számomra, betakarítom az emlékezés gabonáját és dolgom végeztével megnyugodva visszamegyek a „frontra“, az elvégzendő feladatok harcterére, ahol a munkával való önmegvalósítás hadállásaiban teljesítek szolgálatot. S a pátosz ellenére is ez a hasonlat nem valószínűtlen: hazamenni jó. Az otthoni táj már nem vár tőlem semmit, életerőmet nem kéri, bőkezű hitelezőként viselkedik; a szülőföld csak adni tud. Megőrzi és visszaadja a gyermekéveket, az ifjúságot, azokat az időket, amikor élni és önmagunkban hinni egyet jelentett, emlékeztet az elvégzett fizikai munka feletti örömre és a közösségben való helytállás büszkeségére, újra és újra gazdaggá tesz azzal az érzéssel, akik voltunk, és akik már nem lehetünk. Ezért azonos bennem valahogy a falum azokkal a belső tartalmakkal, amelyek a lélek egyensúlyát és a tettek tisztaságát biztosítják. Számító mérlegelésre és taktikázásra nem csábít csupán azt sugallja, hogy önmagam legyek: az, akinek születtem.

A Temetődombról minden égtáj felé messzire látni. Innen nézve köröskörül tiszta és felhőtlen a láthatár.

Barta Gyula: Magasfeszültségű vezeték építése