Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (X.)
alatt — a mellükhöz szorítva — a bélyegalbum és lázasan csereberélnek. Igazi gyűjtőszenvedéllyel — bár annál kevesebb szakértelemmel — keresik és válogatják össze a „sorikat“ (sorozatokat). Talán nincs is ennek az apró és lelkes „kultúrmozgalom- nak“ különösebb jelentősége, meglehet, hogy csak átmeneti hóbort, esetleges jelenség, melyet rövidesen elsodor egy erősebb, más jellegű tömegszenvedély. Én mégis előre- mozdulást és jövőt jelző információt látok benne, amely a parasztkultúrának az évszázados merevségéből való kimozdulására vonatkozik. A régi parasztvilág lassú pusztulásáról és az új falusi életforma alakulásáról szóló tudósítást fejezzük be az egyszerű és kedves csodákkal; amelyekről röviden már szó esett néhány lappal elébb. Egy vendéglátó-sátor előtt látható a környék utolsó dudása. Látható és hallható. Alacsony termetű, hatvan év körüli, mosolygós emberke, ahogy Illik, fekete csizmában és fekete ruhában. Hóna alatt ősi hangszere: a kecskeduda. A kecskefejjé kiképzett díszítés szarvacskái görbén meredeznek a világba. Az emberke kapatos — ittas —, állandóan mosolyog, tréfál a járókelőkkel, becsületesen alakítja szerepét: dudáján öt koronáért játszik el egy rövid dallamot. Az emberek is mosolyogva nézik őt, akárcsak a torzonborz, pirosnadrágos majmocskát, megállnak és szóba elegyednek vele, megmosolyogják és játszatják, s a szemükben elnéző, meleg és kissé sajnálkozó fények játéka villózik, mintha ezt mondaná: ej, öreg, öreg, haszontalan jószág már a bőrdudád, eljárt felette, meg feletted is az idő. Epilógus helyett: a Temetődombon. Apám sírja körül éppen csak hogy jelen van a tavasz: ragyogó márciusi napsütésben lombtalanul állnak még a fák. De a bokrok már színesednek és a domboldal füve zöldellni látszik. A levegőnek langyos, fanyar illata van, enyhén fúj a délnyugati szél. Az ősszel halt meg apám. Megérezte a halálát. Anyám így mondta el a történetét: hetek óta a fal felé fordulva feküdt a díványon, nem evett, nem beszélt. A halála napján, délben a nyári konyhában mosogattam, amikor a téli konyhából, ahol feküdt, csörömpölést hallottam, sietek be hozzá: apátok felült, lerántotta az asztalterítőt és belefújta az orrát. Vért fújt bele. Nehezen, de sikerült lefektetnem. Nem beszélt. Később zuhanásra riadok. Futok be hozzá, apátok felkelt és elesett. Kérdem tőle: megütötted magad? Az felelte: nem. Visszafektettem a díványra, azután csendben volt, a hátán feküdt, hanyatt fordulva. Ogy hat óta tájban látom, hogy mereven néz felfelé, felakadt a szeme. Küldtem Zsófi nénédért — apám húgáért — én tízig voltam mellette. Nyugodtan, csendben feküdt, csak néha hörgött halkan, aztán egészen elcsendesedett, megszűnt a lélegzete. A konyha cementjére fektettük, hogy egyenesen merevedjen meg. Lelkileg sokat szenvedhetett, mert nem akart még meghalni, de nem panaszkodott... £n másnap mentem haza és délben kimentünk a rokonsággal a temetőbe, apámnak sírhelyet választani. A sírok vízszintes sorokban csíkozzák a domboldalt és a legalsó sor szélén, a legfrissebb sír mellett sűrű bozótos áll, anyám nem akarta őt idetemet- tetni, szebb helyet szeretett volna neki. Egy sorral feljebb, Sz. Jolán unokatestvérem — akit a villám sújtott agyon — sírja és Ny. Bálint sírja között két sírhely ki volt hagyva, B. I. bátyám — Jolán néném férje — és Ny. Bálint felesége számára; közös megegyezés után apám sírja a Ny. Bálintné mellé került, a felesége beleegyezett, hogy őt majd úgyis az urához temetik. Én nem szóltam, csak hallgattam a rokonaimat, ahogy arról beszéltek, hogy kit hová temetnek majd el közülük; számomra valószínűtlen és valahogy azonban mégis reális és mélyen emberi volt ez a beszélgetés. Magamban őszintén csodáltam és kissé irigyeltem őket, gondolkodásukban a halál a mindennapok egyszerű és komoly, de nem dramatizált eseménye volt, amely szükségszerűen van és éppen ezért nem félelmetes. Az is oka talán nyugalmuknak, hogy szinte ők határozzák meg, hol fognak majd haláluk után feküdni, és abban is biztosak, hogy a sírjuk nem lesz majdan jeltelen és nyomtalan, mert van, aki gondozza azt, és emlékük így fennmarad. Hűvös, borús időben ásták meg a fiatalabb hozzátartozóink a sírt — a rokonság temeti el a halottakat —, de a temetés napjára kiderült és napsütéses, meleg idő lett. A temetésre sokan eljöttek, az udvarunk teli volt fekete ruhás emberrel, asszonnyal. Apám koporsóját szövetkezeti kocsistársa vitte ki lóvontatta, gumikerekű kocsin a
