Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (X.)

temetőbe, a fogat előtt — ősi szokás szerint — zsoltárokat énekelve vonultak a férfiak, a koporsó után pedig az asszonyok. Apám koporsója végigvonult a „mi sorunk“ házai előtt, át a szövetkezeti-hídon, fel a Templompusztán, lassan, meg-megzökkenve az Ezredéves-kert előtt, fel a Temetődombra. Ott levették a sráfkocsiről, két kötelet fűztek alája és leengedték a sírba, a sírásók pedig ingujjra vetkőzve, izzadó homlokkal ráhúzták a földet a koporsóra. Nálunk nem dobnak virágot, de még hantot sem a koporsó után, s a sírásók munkája közben a temetési gyülekezet énekel. Ahogy apám sírja frissen, göröngyösen és hantosan elém nőtt a domboldalból, úgy éreztem, hogy számomra apámmal együtt az én régi parasztvilágomat is odatemették.

S most, néhány hónap múltán újra itt állok a sírja felett, rajta még a sok művirágkoszorú, de az én vörösszekfű-koszorúm virágai már elhervadtak.

A Temetődomb magasan a falu fölé emelkedik. Messzi látni innen észak, íiyugat és délnyugat felé, de a falut fák lombja takarja előlem. Ahol most az új sírok sorjáznak lefelé a domboldalon, oda már valamikor temetkeztek az őseink. A sírásók apám sírhelyén két kiszíkkadt koponyát és egy lábszárcsontot bányásztak elő a 'sárgavörös agyagból. Nagyon száraz agyag a Tfemetődomb földje, kiszikkasztja a csontokat. A régi sírok fejfái majdnem nyomtalanul eltűntek, itt-ott néhány szürke és megrepedezett, mohos faoszlop dacol még az idővel, pár szürke homokkő síremlék társaságában. Szövegük már olvashatatlan, a betűk vájataiban zöld mohatelepek.

Parasztőseim emléke itt még valóság. A domb lábánál, lenn a temetőösvény közelé- lében van a kisöregattya sírja, hamuszürke márványsírkövén ez a felirat áll: „Itt nyugszik Györgyi Julianna, élt 66 évet, megh. 1918. ápr. 1-én. Ide várja férjét, Duba Jánost, szül. 1848. január havában. Béke poraikra.“ Kisöregattyát 1938 — 91 éves korában — temették Györgyi Julianna dédanyám mellé, akit nem ismertem, mert hogyan is ismerhettem volna, amikor halálakor apám is még csak tíz éves volt. Györgyi Julianna sem halt meg fiatalon, de kisöregattyára sokáig kellett várnia. Öregattya és öregmama magas, sötétszürke márványköve majdnem a domb legtetején magasodik, és már messziről szembetűnik az alacsonyabb síremlékek között, Ezen a kövön felirat bizonyítja, hogy a nagyszüleim esetében a nagyapám várt öremmamára tizenöt évig, amíg a falu felett átvonult a front és sok lényeges változás után szövetkezet alakult a faluban, s akkor öregmama is elment öregattya után. Hasonlóan kiemelkedő, szép fekete síremlék a Bakai István bácsié — a bácsikáé, öregmama testvéréé —, csillogó fekete márvány, nehéz lenne ma ilyet szerezni. Jobbra egy gazdagon zöldellő díszcserje mögött, kissé megrokkanva és behorpadva anyám szüleinek — Varró öregattyáéknak — a sírja bújik meg a zöld tenyészetben. A Szalai sőgorbácsi új sírköve alig néhány méterre áll apám sírjától. Nem nehéz hát áttekintenem a családomat, itt vannak egy helyen, egymás közelében és itt is maradnak már örökre, bármikor megtalálhatom őket, ha keresem. Mert felkeresem őket, ha nem is gyakran, de szinte törvényszerűen.

A történelemnek az én számomra felfogható értelmét, az emberi élet és munka méreteit és a nemzedékek egymást váltásának az értékrendjét itt értem meg a legjobban. A márvány sírkövek emlékezésre ösztönöznek és felelevenítik bennem a régiek emlékét.

A családi szájhagyomány — hiteles adatokkal és okmányokkal sajnos bizonyíthatatlanul — az Alföldről származtat minket: valamikor a tizenhetedik század végén vagv a tizennyolcadik elején egy ősünk, maga előtt üszőborjút terelgetve jött fel a déli országrészből és itt a rónaság és a dombok találkozásánál, a határsávon, talán a hegyek közelségétől megrettenve letelepedett. Homlokegyenest ellentmond ennek egy másik — bár kevésbé valószínű, de ugyancsak emlegetett — szájhagyomány, amely árvái ősről tud, aki a hegyekből ereszkedett alá, és a síkságtól rettenve meg, nem ment tovább, megállt vándorlásában és itt maradt. A kérdés eldöntetlen — és úgy tűnik fel: eldönthetetlen —, bár az alföldi származást tanúsító változat általában elfogadottabb és hihetőbb. Bárki is volt ez az üszőborjút terelő ős, a személye ismeretlen maradt: azt sem tudjuk róla, hogy végül jobbágy lett-e vagy pedig szabad ember? Utódait sem tudjuk nyomon követni, mert az első kézzelfogható adatokat Alsó Duba János erkölcsi bizonyítványa és a falu elöljáróságának a bizonylata tartalmazza, melyekben azt tanúsítják, hogy nem teljesítheti dohánybeadási kötelezettségeit, sem az emiatt kirótt pénzbüntetést nem képes megfizetni, csak úgy, ha 4/8 paraszttelkét eladja, amivel viszont „mind magát mind még édes anya nélküli több neveletlen