Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (X.)

de azért mindig akadt közöttük néhány valódi tehetség, akik igazi átéléssel és ügyes mimikával alakították a szerepüket, iskolázással akár hivatásos színész is válhatott volna belőlük. A szereplők kiválasztása már az iskolában megkezdődött azzal, hogy ki tudja tökéletesebben megtanulni a rábízott szöveget, s ki képes ezt szépen, érthetően elmondani. Ez volt a szereplés első — és alapvető — előfeltétele. Így aztán a monotónhangú, nehézkes mozgású és merev játékú szereplők közé néhány „huncut“ játékos vitt életet, mert ilyenek mindig akadtak. Rendszerint volt két-három művészhajlamú tagja a közösségnek, akik jó énekesek, műkedvelők, zenészek — egy időben, a háborút megelőző években rezesbanda, majd az ötvenes években vegyes zenekar is volt a faluban —, jő elbeszélők, tréfamesterek, ízes szórakoztatók és kocsmai hangadók voltak, s akik színjátszókként is lelkesen megállták a helyüket. Ezeket általában mindenki kedvelte, bár néha epés bírálatban részesültek, különösen akkor, ha munkaerkölcsük nem ért a kívánt szintig vagy hebehurgyán gazdálkodtak; akkor az ilyen művészlelket ostorként vágta végig a közvélemény: az csak olyan komédiás...! Mert a művészhajlamok értékelése mellett a parasztközösség nem adta fel a egész emberrel

— tehát a dolgos és erkölcsös emberrel — szemben támasztott követelményeit, a bohém természetet mindig tartózkodóan fogadta. Jól gazdálkodjon a paraszt, s ha amellett mulattató társaslény, ám legyen, de elsősorban a közösségi erkölcs és munkamorál területén állja meg a helyét. A gyenge szerepjátszót is ezért nem kritizálták meg, mert nem az esztétikai élményt, s a katarzis lehetőségét Is csak részben keresték a színműben, hanem inkább a közösségi helytállás megnyilvánulását, azt a magabiztosságot, amellyel egy közülük a többi színe elé lépett. Ha valakiről emellett elmondhatták, hogy a szerepét hibátlanul és „fajinó“ mondta el, akkor ez annyit jelentett, hogy az illető játékával és szereplésével elégedettek voltak.

A harmincas években másféle „színdarabok“ is eljutottak a faluba: megjelent a némafilm. Egy vállalkozó szellemű ringlispiles-család hozta el hozzánk az első filmet: a kocsma falára a csodás mozgóképet. Hat éves lehettem, amikor a Horn-féle kocsmában, a nagyteremben, ahol a táncmulatságokat tartották, életem első filmjét láttam. Teli volt a terem fejkendős asszonyokkal és kalapos férfiakkal, a legtöbben álltak, a legények a fal melletti padokra is felmásztak. A kézimeghajtású vetítőgép egy asztal tetején állt, szemben vele, a falon egy fehér lepedő. Az egyik rinlispíles fiú harmo- nikázott, az öreg családfő rapszódikus szöveggel kísérte a filmen játszódó eseményeket és ízes adomákkal tette érthetővé a lepedőn váltakozó képeket. A másik fiú a dinamót hajtotta. A lepedőn indiánok lovagoltak, bölénycsorda rohant a prérin, cowbojok lövöldöztek és lasszót dobáltak a vadlovak nyakába, vonat zuhant a szakadékba, s közben a rinlispíles rekedt hangon, kedélyesen elmondta, hogy ki kit csapott agyon. Ma is emlékszem még, hogy az egyik cowbojhős, miután leütött már vagy egy tucatnyi indiánt, annyira belejött a fejbeverésbe, hogy a végén a legjobb barátját, majd saját magát is halántékon ütötte egy doronggal. Aztán egyszerre váratlan sötétség, elromlott a dinamó, majd a film szakad el, s a lepedőről eltűntek a képek, nyolctíz üzemzavarral órákig eltartott egy-egy előadás. Engem karján tartott apám, hogy lássak valamit, mert mindenki a nyakát nyújtogatta. Idegen „színdarab“ volt ez, de annál érdekesebb, mert olyan világról hozott a számunkra látható élményeket, amelynek tájait, embereit mi is szerettük volna megismerni. Tanulságai mellett roppant mulatságos előadás volt ez, az alakok olyan mereven és mégis fürgén mozogtak a lepedőn, hogy megnevettettek, de még a csatajelenetek, ahol hulltak az emberek, még ezek is komikumba torkolltak a furcsa ugrabugráló figurák miatt. Ezért aztán akármennyire is érdekes volt a film világa, a hősök még annyira sem váltak számunkra valódiakká, mint színdarabjaink monotonhangú szereplői, mert azokat ismertük, a lepedőn meg végülis csak árnyékfigurák mozogtak. Így a némafilm semmiképpen sem volt a parasztkultúra részévé, egzotikum maradt.

A hangosfilm már közelebb került a közösség lelki életéhez, de csak az ötvenes években, mikor már többnyire állandósultak a filmvetítések. A szövetkezeti munka is több szabad időt engedélyezett s a járásról — Zselízről — jött le hetenként néha kétszer Is a kultúrosztály Skodája, maga után vontatva az aggregátort. Ekkor már a kultúrházban rendezték a mozielőadásokat. A nézők szemszögéből a helyzet nem volt