Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (X.)
sokkal kedvezőbb, mert bár padsorokat helyeztek a terembe, a férfiak és a legények rendszerint mögöttük álltak, s pokoli volt a hőség, s a kalapok csak azt nem zavarták a látásban, aki a többiek fölé magasodott, vagy pedig ügyesen helyezkedett. Ennek ellenére a korszerű filmek másképp hatottak, mint az öreg ringlisplles indiántörténetei, ezek már életközelséget hoztak magukkal, történeteik akár közöttünk is lejátszódtak volna, és a film befejezése gondolkodásra késztette az embereket. A televízió azonban néhány év alatt kiütötte a nyeregből a filmet. S még előbb megrendítette helyzetét a rádió. A villamosítással egyidőben — az ötvenes évek második felében — megnyílt a falu előtt az út a korszerű technikai civilizáció felé, mely természetszerűen hozta magával a rádiót. Sőt, a régi, drága bizonytalan üzemű telepes vevőkészülékek helyett a legkorszerűbb szupervevőket. Ekkor már pénz is volt a megvásárlásukra, gyarapodott a szövetkezet. A telepes rádióban azelőtt csak a híreket meg a futballmeccseket hallgatták, mert spórolni kellett a drága elemekkel, a váltóáramú hálózati készülékek pedig egyszerre megtöltötték a falut zenével, információval, nyelvi kultúrával. Néhány év múlva megérkezett a televízió s a hang mellé képet is hozott, a mozgó, élő valóságot, a vizuális élményt és a műfaji tarkaságot. Anyám, apám számára hosszú volt az út A tolonc szende kisasszonyától és nagy- pipás, kalapos legényétől a vibráló felületű képernyő mosolygós vagányáig, Angyalig, a távolságba belefért egy egész élet és egy történelmi kor. De anyámnak Angyal is tetszik, szereti nézni és azt mondja rá: nagyon fajin... hogyne tetszene neki; igaz bár, hogy néha Angyalt is megverik, de a végén mégis ő győz, diadalmaskodik a rossz felett. Anyám néha elszunnyad a képernyő előtt, máskor kitart a program végéig. De az unokái, Ernő fiai már éber tekintettel figyelik a műsort, kívülről tudják a sorozatok folytatásainak az idejét és délelőtt is leülnek a készülék elé, ha éppen nincsenek az iskolában; a Tenkesröl, a Vaddisznókról vagy Kiossz kapitányról meg nem feledkeznek. Az ő tudatuknak és szellemi igényüknek már szerves része a televízió. Ernő a rádiót délben nyitja ki, zenét keres az ebédhez és meghallgatja a sporthíreket. Apám inkább a politikai híreket hallgatja. A régi színdarabok ideje lejárt, a mai műkedvelő színjátszás — ahol még működik a Csemadok és lelkes helyi erők támogatásával — már nem azt a parasztszínházat valósítja meg, amelyről szó volt írásom elején. A mi műkedvelő színjátszásunk már egy lépést jelent előre a központilag szervezett kultúra, sőt a professzionalitás felé. Messze maga mögött hagyta a naiv ösztönösséget, szervezési kérdésekben tudományos alapokra támaszkodik. A faluközösség — kultúrájában is — a családokra atomizálódott. Említettem már, hogy a század első felének parasztkultúrája erősen a konzumens jellegét mutatja, mely részben már az akkori szórakoztató iparból és a kultúráuól táplálkozott. Ezek a kultúrák pedig a mai tömegkultúra elődei. S ha a régi falu már akkor fogyasztói igényű és utánzó hajlamú volt, a mai szövetkezeti falu kultúr- igényes, szinte teljes egészében a korszerű tömegkultúra nyújtotta lehetőségekből táplálkozik. De másképp, mint a városlakó, az ipari dolgozó kultúrigénye: elszigeteltebben a tömegcívilizáció társadalmától, ezért talán tisztábban és fogékonyabban. A parasztszemek még csak most nyílnak ki egészen, hogy rácsodálkozzanak a világra, ezért érzékenyebben látnak és mohóbbak, szomjasabbak a szépre és a jóra. Nemcsak a saját helyzetükben keresik sorsuk igazolását és emberi beteljesedését, de a nagyvilágnak a hozzájuk érkező üzeneteiben is. Mérhetetlen nagy azoknak a felelőssége, akik a tömegkommunikációs eszközökben számukra a régi helyett új kultúrát biztosítanak. 7. Márton napi vásár Az öcsém GAZ kocsiján mentünk a Márton napi vásárra. Ernő, Irén a felesége, és a két gyerek. Elől a vezető mellett a felesége ül, mi többiek hátul, a raktérben az oldalüléseken. A GAZik halkan duruzsol és egyet-egyet zökkenve egyenletesen fut a betonúton — hol van már a kövesút?! — Léva felé. Az öcsémén rövid bőrbekecs és keskenykarimájú kalap. Irénen barna hosszúkabát, színes kendő, selyemharisnya és magasszárú cipő, a gyerekeken cipzáras nájlonkabát. Számomra ők a parasztember korszerű, új típusa:
