Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (X.)

téren is megmutatkozott: a mulatságokon — falum nyelvén: táncokon — apámék már foxtrottot, mazurkát és angolkeringőt táncoltak, a magyar népi táncokból csak a lassú- és gyorscsárdásnak egy nagyon leegyszerűsített változata maradt fenn — kettőt jobbra, kettőt balra, cifrázás nélkül —, de ez nyitótáncként megmaradt egészen az én kamaszkoromig, s talán még ma is szokás.

A dalok terén még jellegzetesebb volt a műkultúra beáramlása és terjeszkedő uralma. Az ősi eredetű népdalokat, ha egyáltalán énekelték még a faluban, akkor erősen felhígítva, konzumáruvá süllyesztve. Mulatságok és lakodalmak alkalmával szinte kizárólag műdalokat és katonanótákat énekeltek. Panaszos, fájdalmas dalaink nem is voltak talán — hacsak a Szomorú vasárnap, száz fehér virággal, vártalak kedvesem templomi imával... kezdetű slágert nem számítom annak —, inkább hetyke, duhaj és kérkedő nótáink, amelyeket mindig ital mellett, s gyakran ittasan énekeltünk. A parasztközösség nyújtotta biztonságban és rendezettségben bizony „urizálni“ akart a parasztember, hasonlítani a polgárhoz, sőt talán néha még az urakhoz is. Ami viszont nem azt jelenti, hogy a műdaloknak nem volt meg a maguk fontos szervező feladata a közösségi életben: a parasztkultúra elsajátította ugyan a műdalokat, de már nem — vagy kevésbé — vette át a bennük megnyilvánuló individualista életérzést; átvette, megtanulta, énekelte és — közösségivé avatta azokat. Az éneklés — [akkor kezdődött igazából a mulatás a lakodalmakban, amikor már „daloltak“) — a közösségi élet lényeges mozzanata volt, s a komolyan vett alkalom fontossá avatta a műdalokat. Gyermekkorom lakodalmaiban meglett férfiak teljes komolysággal énekelték a templom felé, esküvőre menet az „Esküvődön én is ott leszek, ne félj semmi rosszat nem teszek, csak állok majd az oszlopok mögött..kezdetű érzelmes slágert. A zsoltárokat sem énekelték komolyabban és méltóságteljesebben. Így a mi parasztkultúránk az alső világháborútól kezdődően gyökereivel már nemcsak az ősi hagyományokból táplálkozott, hanem idegen valóságok szellemi termékeit — sokszor a giccset — is felszívta, átalakította és magáévá tette.

De térjünk vissza a színdarabokhoz. A néhány felsorolt címből is látható, hogy az előadott darabok az álnépies, operettjellegű színművek közül kerültek ki. Mondanivalójuk általában igénytelen vagy hamis, de módfelett szórakoztatóak, nevetésre vagy sírásra ingereltek. A parasztlélek igényeinek is megfeleltek; a falusi emberek édesbús történeteket akartak látni önmagukról, a szép és beteljesülő szerelemről, a jóról, mely a rossz fölébe kerekedik. Szép vót... mondták függönyhullás után ... még ríttam is, vallották be egymásnak az asszonyok. Szinte megkönnyebbülten tértek haza, a szép és érzelmes történet felszabadította őket, függetlenül attól, hogy a színpadon vagy másutt találkoztak vele, és eltöltötte őket a szépbe, a jóba vetett hittel.

A színdarabokat a legkülönfélébb helyeken játszották: ponyvatető alatt a kocsmaudvaron, az uradalmi dohányszárítóban, hevenyészett iskolai színpadon, az osztályteremben vagy szabad téren, az Ezredéves-kertben. Később a kultúrházban. Az előkészületek nagyszámú közösségnek adtak munkát; a „színháztermet“ elő kellett készíteni, színpadot eszkábálni, vászonponyvákból függönyt varrni, lécekből és zsákvászonból kulisszákat készíteni, festeni, a használt ruhákat összeszedni jelmezeknek, esetleg új jelmezeket varrni, fapadokat, székeket összehordani, rendezőséget alakítani, pénztárról gondoskodni, helyeket számozni; nem volt elég megtanulni a színdarabot, összehangolni a szereplőket, de a bemutató sok más előfeltételét is meg kellett teremteni. A színjátszás közös ügy volt, sok ember ügye, előkészületeiről szinte az egész falu tudott. S a nép várta, fontos eseménynek számított a faluban. A szereposztás is köztudomásra jutott és a lakosok már előre találgatták, ki hogyan játssza majd el a szerepét. Különösen a humoros, a „nevetsíges“ szerepeket előzte meg nagy várakozás, milyen lesz a játék, hogyan jelenítik majd meg a komikus alakokat. Ajaj, az huncut ember, mondták a közismert tréfamesterekről, az eljátssza ... De a nézők között olyanok is akadtak, akik nem ismerték fel jelmezükben a szereplőket és az előadás alatt, meg a szünetekben mosolyogva találgatták kilétüket.

A felnövő parasztfiataloknak nemzedékélményt jelentett a színjátszás, az alkaima- sabbja már az iskolában szerepelt — és szavalt — néhányszor, és később, leány-legénv korában is egyszer-kétszer. Családalapítás után aztán már csak a vállalkozókedvűek, az irodalom és játékkedvelők, a társaságszeretők érdeklődtek a színjátszás iránt, meg azok, akiknek tagadhatatlan tehetsége volt a színészi alakításra, mert bizony a parasztszínjátszás szereplőinek a nagy többsége tökéletlenül és műkedvelői szinten játszott,