Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Rácz Olivér: Álom Tivadar hadparancsa
árokban lesik időtlen idők óta a föld szívének dobogását — rabok. A fogolytáborban majd szabaddá válnak. Persze, nem mindegyikük, százados. Maga például, aki lyukakat lövöldöz a kőangyalkákba, maga örökre rab marad. Maga miatt fordultak ki a sírkeresztek a földből: menjen a fenébe, százados! Még sok mindent szeretett volna mondani, de nem folytathatta, mert ebben a pillanatban félrelökte a századost a bejárattól, sietve egy patkánylyuk fekete nyílásába rúgta a százados revolverét, sietve kiugrott az árokból, mélyen teleszívta a tüdejét levegővel, aztán visszafordult a többiek felé, akik még ott kuporogtak az árok nyirkos falánál. De akkor már a többiek is ott tolongtak a fedezék bejárata előtt, a rohamsisakjaikat szépen, csinosan halomba rakták a bajárat elé, mint valami emlékművet, a puskájukat nekitámasztották a sisakhalomnak, mint valami kerítést, a sapkájukat begyűrték a derékszíjuk mögé, és rohanni kezdtek az elhalkuló puskaropogás irányába. Tivadar pedig felnézett az árok mögött végig húzódó gesztenyesorra, és megelégedetten látta, hogy távol a lövöldözések zajától, ott üldögél a vén lengyel egy sírbolt lépcsőjén és egy botot farigcsál, Petyula pedig a kecskékkel egyetemben megfontoltan harapdálja a sírbolt mellett a jő föld ízes füvét. — Ez a helyes! — kiáltott fel Tivadar elragadtatva. — Ezt cselekedjétek az ember emlékezetére! És ez volt a legfontosabb Általános Hadparancs. Žilinčanova Viera: Leány
