Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Rácz Olivér: Álom Tivadar hadparancsa

— Egy frászt — mondta Tivadar nekitüzesedve. — Az én hadteregemben az alapvető rang: ember, és nem alezredes. Sem Murat-kat, sem Égalité Fülöpöket nem óhajtok zsákba gyűjteni. Viszont ismerek egy rakodó munkást, annak feltétlenül több gógyi van a fejében, mint az egész jelenlegi hadvezetőségében. Pillanatnyilag éhezik, de ettől csak élesebben fog az esze. Éppen ezért nem leszünk ott, ahol elkezdtük. Egv frászt. — Fuj, de csúnyán káromkodik — dugta be a fülét az angyalka. — Azonkívül ez is egy antagonisztikus ellentmondás. Nagyon felületes dolog, ha valaki egy ember éhezésének a megszüntetésével próbál segíteni az emberiség baján. És éppen erről intézkedik a Harmadik Számú Általános Hadparancs. Elismerem, hogy egy ember nyomora mindig közelebbről érinti az érző szívet, mint a tömegeké, ezzel azonban nem lehet piros tojást festeni, Tivadar úr. Ha nem vette volna még észre, nem elég a részleteken változtatni, Tivadar úr: az egész világ javításra szorul. Mellesleg: odakint mintha lövöldöznének. Nem zavarja, Tivadar úr? — Cseppet sem — mondta Tivadar szelíden. — Pillanatnyilag nem. Kezd érdekelni, amit fecsegsz, angyalkám. Folytasd csak! — Én nem — tiltakozott az angyalka élénken. — Nem én. Most Tivadar úron a sor. Tivadar úr hogyan kezdene dologhoz? — Én? — nézett rá Tivadar elgondolkozva. — Először is összegyűjteném az összes hősi halottak, nyomorékká sebesültek, rokkanttá nyomorítottak fényképeit — termé­szetesen nem az érdemrendekkel, kitüntetésekkel dekorált, kicsinosított fényképekre gondolok, hanem azokra az együgyű, derűs, polgári fényképekre, amelyeken a halott még mosolygott, a rokkant még bizakodva, büszkén pillantott bele a világba, az érett­ségiző diák még magabiztosan kacérkodott a fényképező gép lencséjével, és tervekről, célokról, nagy és okos dolgokról álmodozott... — Kivéve persze azokat, akik annyira kívül estek az élet peremén, hogy még soha­sem kattintottak rájuk fényképező gépet — vélte az angyalka. — De csak folytassa, Tivadar úr. Mihez kezdene azokkal a fényképekkel? — Elküldeném az egész paksamétát a világ összes politikusának, kormányának, államférfijának, hogy szemléljék meg, mit tettek a mosolygós, derűs fényképek tulaj­donosaival ... — Na bum! — kiáltott fel az angyalka megrökönyödve. — És akkor mi van? Azt hiszi, akad majd valaki, aki vállalni fogja a felelősséget? Hiszen mindenki a haza üdvéért küldte vágóhídra a maga fényképeinek a tulajdonosait, Tivadar úr. Nagyobb hazát, szélesebb határokat, mi, Tivadar úr? Csakhogy erre mifelénk mindig csak a másik határainak a rovására lehet kiszélesíteni a határokat, Tivadar úr. Ez ellen kell valamit tenni, Tivadar úr. Olyan határokat kell teremteni, melyeknek nincsen nagyobb jelentőségük, mint amilyen megboldogult idesanyám sövénykerítésének volt — mondta az angyalka elérzékenyülve, tájszólásban —, mindenki átléphette, aki jó szándékkal akart bekukkantani az udvarunkba... És nem előléptetni kell, Tivadar úr: lehetőséget kell nyújtani mindenkinek, hogy bárki előléphessen, aki érdemes rá: lám, akkor még talán én is vihetném valamire... Ekkor azonban úgy látszott, hogy pillanatnyilag egyikük sem viheti valami sokra: odakint újra ádáz lövöldözés támadt, majd egy gutaütéses képű százados robbant be a fedezék bejáratán, a kezében revolver. Egészen kicsi revolver volt, fémes fényű, elegáns tiszti revolver, de ahhoz éppen elég nagy, hogy a százados bolond vaktában lyukat lőjjön vele a kőangyalka hasába. — Disznó! — kiáltott fel az angyalka megbotránkozva. — Van az ilyennek esze? — Riadó! — üvöltötte a százados. — Áttörték az állásainkat! Mindenki kifelé! Nyomás! Riadó! — Véres szemének ádáz pillantása ekkor fedezte fel Tivadart: Nem hallja?! Kifelé! Aki nem akar fogolytáborba kerülni, kifelé! Nyomás! Magához szóltam, ott a sarokban! De Tivadar szlíden felemelte a kezét. — Megszólításom: Tivadar úr. — Aztán szaporán a századoshoz sietett, egy ügyes mozdulattal kiverte a kezéből a revolvert — az angyalka örömében kánkánt táncolt a talapzatán; még a kilyukasztott haskójáról is megfeledkezett —, és nyájasan így folytatta: — Ne papoljon nekem a fogolytáborról, százados. Ebből a lövészárokból csak a fogolytáboron keresztül vezet az út a szabadság felé. Akik ebben a lövész-

Next

/
Oldalképek
Tartalom