Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Beszélgetés Juhász Ferenc költővel

gathat. Nem hallgathatja el a veszélyt és nincs joga nem szólni a veszély ellen. A költő hite, hogy szavával segíteni is tud, tudja segíteni az embert, hogy legyőzze a bajt. Persze mondhatják, kevély hit ez. Én mégis hiszek ebben. Korunk legnagyobb, legegyetemesebb ősbaja az éhség mellett annak a fegyvernek a létezése, amely hitem szerint elpusztíthatja az egész emberiséget. Ez a fegyver, — egyszerűen mondom — az atombomba. Sokat, sok vagy hosszú verset írtam erről a gondomról, éppen, mert tudom, ez a valóságos végpusztulás ma már nem csak elméletileg lehetséges, de a valóság szülötte ez a pusztuláslehetőség. Miről beszélne a költő, ha erről a meglevő esetlegesről hallgatna. Ha tudja is, hogy nem tud változtatni a világon, legalább szava varázslatával adjon hitet az embernek, hogy nem reménytelen. Ez a dolga, vagy legalábbis ez az egyik dolga.

— Költői találkozókon, nemzetközi összejöveteleken szó esett arról, hogy a költészet, különösen a mai, modern költészet elvesztette az olvasókkal való bensőséges kapcsolatát. Megszakadt valami a költő és az olvasó között. Hogyan látod mindezt?

— Én nem hiszek abban, hogy a költő és közönsége megszűnt hinni egymásban. A költészet közösségi szükséglet, lényegében közösségi teremtésforma. De azt tudom, hogy van, vagy vannak olyan költészetformák jelenkorunkban is, amik látszatra nehezebben érthetőbbek vagy nehezebben érthetőek. A valóság bonyolult, a költészet se mentheti fel magát a valóság pontos, tehát bonyolult megfogalmazása alól. A föladat: a közösség erkölcsi és esztétikai tudatát fölemelni a valóság pontos megértésére, így a költészetére is. Elsősorban a közneveléssel. Hiszek abban, — hiszen ezt tapasztaltam sokszor, — hogy a legbonyolultabb szervezetű költészet is érthető annak, aki szereti az értelmet és akarja tudni, hogy miért él ős mi a dolga.

— Merre tart a magyar költészet? Mennyire támaszkodik hagyományaira?

— Egy költészet sem, és így a magyar sem nélkülözheti a hagyományait. A magyar költészetnek hatalmas hagyományai vannak, ezt nem kell Önöknek magyaráznom. A költészet egyszerre múltvállalás és építés, újat-építkezés a múltra nyelvben, gondolatban és formában. A magyar költészet egyik eiapjellemzője volt és marad a ssubjek- tivitás és az élethit. A mi költészetünk nem tudja tűrni az elidegenedést, vagy az elidegenítést. Költészetünk mindig valló költészet. Persze ma nem a régi módon. Ha ez hagyomány, így Igazibb költészetünk őrzi költészetmúltunkat. A magam költészetének szinte minden egyes darabjában meg tudom mutatni, mit kaptam elődeimtől, miben vagyok hozzájuk hűséges és mit tagadok meg bennünk és értük. A tagadással értük. így őrzi a hagyományt a költészet, nem külsőségeiben. Hiszen a valóság burka a létforma. A történelem mindig változik és ezt a változást a költőnek tudnia és mondania kell.

— Végül mondhatnál néhány szót munkádról. Milyen új műveken dolgozol?

— Az utóbbi két évben jelentek meg összegyűjtött verseim „A mindenség szerelme“ címmel. Összegyűjtött verseim első kötete „A szarvassá változott fiú“, második kötete „A titkok kapuja“ címet viseli. Karácsonyra jelenik meg új verseim, rövid verseim gyűjteménye „A megváltó arany kar“ címmel. Most még be sem fejezetten — hiszen munkámat félbehagyva jöttem Ide Önökhöz — egy versesjátékot írok „Az aranyszeplős levelibéka“ címmel. Játékot a színházról, a színészetről, a létről. Verses játékom hőse Déryné, Széppataki Róza, a nagy magyar színésznő. A játékot a 25. Színház készül bemutatni Berek Katalin rendezésében.

— Köszönöm az interjút és további jő munkát kívánok.

— Én is köszönöm a figyelmeteket.

(Az interjút Dénes György készítette)