Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Rácz Olivér: Álom Tivadar hadparancsa
Rácz Olivér Álom Tivadar akkor tábornok volt. Vezérőrnagy vagy vezérezredes vagy vezérarkangyal — akkoriban még nem ismerte ki magát pontosan ezekben a csillagokban és és tölgyfalombokban, de a nadrágja két oldalán mindenesetre széles bíbor sáv virított, és a köpenye is bíborral volt bélelve. — Felvitte az isten a dolgodat, Tivadar — csicseregtek rá a verebek a vadgesztenye fákról, bólogattak feléje a vadgalambok a szürke kőszentek válláról, tenyeréről, mert Tivadar a szétbombázott város fűlött, a Kálvária-dombon rendezte be a főhadiszállását. Innen pontosan beláthatta a stációk kis kápolnáit és a terebélyes vadgesztenyefákkal szegélyezett, csöndes, árnyas utat. Tivadar óvatosan kikerülte a lábával a kardját — szép kard volt, ezüsttel szalajtott, arannyal futtatott —, csak nagyon körülményes volt leülni vele. De tábornoki kard volt, és az a fontos. Tivadar felnézett az irataiból, a hadijelentésekből, rejtjelezett táviratokból, titkos hadiparancsokból. — A XII. stáció kápolnáját tatarozni kell — intett az ujjával a szárnysegédjének —, szent Veronika kendőjén pedig megkopott a szivárvány-szegély ős kifakult Krisztus arca. Lesz szíves? Igen? — nézett szigorúan a szárnysegédre. — Nem mondom még egyszer! A szárnysegéd buzgón jegyezgetett. Nyitott, fekete fedelű jegyzettömböt tartott a kezében, úgy állt ott egy kissé előrehajolva, tisztelettudón, a két cipője sarkát feszesen összezárva: ebbe a fekete fedelű jegyzetfüzetbe jegyezgette be a kapott parancsokat, kék és piros ceruzával, felváltva, szélsebesen. Tivadar kedvtelve nézte, amint egy bűvész ügyességével váltogatja a két színű ceruza két végét. Kék — egy sor a jegyzettömb jobb oldalára; piros — egy sor a bal oldalára. Ez tetszett Tivadarnak: szerette a rendet és a színeket. — Kész? — kérdezte erélyesen. — Feljegyezte? — Igenis, kegyelmes uram — vágta vigyázzba magát a szárnysegéd, és tisztelgésre emelte a piros-kék ceruzáját. — De ha kegyeskedik megengedni, hogy szerény véleményemet kifejtsem... — nem fejezte be, de a hangjában annyi esdeklés bujkált, az arcán annyi gondterhelt zavar tükröződött, hogy Tivadar kegyesen intett: — Beszéljen csak. De röviden. — Igenis, kegyelmes uraml Parancsára, kegyelmes uram ... aaa ... hm ... aaa ... Veronika kendőjét illetően, kegyelmes uram __ Nem hisznek a népek, kegyelmes u ram!... — bökte ki végre kétségbeesetten, féloldalt tartott fejjel, mint egy beteg veréb. — Micsoda? — nézett rá Tivadar megütődve. — Maga bolond, kedves őrnagy! — Néhány centiméternyire felemelkedett ültében, jobban szemügyre vette a segédtiszt rangjelzését, aztán megköszörülte a torkát és unottan helyesbített: — Maga bolond, kedves alezredesem. Miben nem hisznek a népek? Tessék? — A vallás szentségében, kegyelmes uram — hebegte a segédtiszt —, a szentséges szentekben nem hisznek már, kegyelmes uram... Talán kegyeskedik visszaemlékezni rá, hogy a legfelsőbb hadvezetőség, a legfelsőbb Hadúr, maga a Kormányzó Űr ÖfőmálÁlom Tivadar hadparancsa
