Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Arató Endre: Fábry Zoltán Petőfiről

Jórészt általuk, de más magyar költőkkel (Csokonai, Vörösmarty, Tóth Árpád) is bizonyítva gyakran olvashatjuk esszéiben, hogy a magyar poétanép: legigazabb költőiben és költőivel él. Petőfi imént idézett sorai is többször előkerülnek a magyar költő és nemzet közötti viszony bizonyságául. A költő „a legmagasabbrendű magyar önkifejezés és kiteljesedés“. Tevékenységükkel a nemzet egyeteme nyer, s a magyar történelmet ők dokumentálják a leghitelesebben. „A magyar líra a humánum egészével üzenhet a világnak. Világmondanivaló nem ismer provincializmust, kicsinyítő sovinizmust, begubózottságot, és így kizárólagosságot. A humánumban ember találkozik emberrel, egész az egésszel, emberség az emberiséggel.“ De ez a világmondanivaló, például Petőfi esetében is fordításokban scak 25 %-ot jelenthet. Tehát poétanép a magyar: „költői jelentik tükröző nagyságát, szépségét, az emberi felsőfokot. Poétanép a magyar: óhajtozta Csokonai, tanította Petőfi, élte Ady, halta József Attila és bizonyítón újjányilvánította Tóth Árpád ... Magyar költő nem ismerhet elefántcsonttornyat.“ Ez a elkötelezettség sugárzik a kiemelkedő marxista esszéistának minden sorából, ez hatja át poétanép koncepcióját is. Mindezzel összefüggésben vallotta, hogy a költő helytartó, akinek tisztje — mutatis mutandis — a pápáéval vetekszik. S e gondolat tanúságául szintén Petőfit idézte fel: „a költő az istenség szent levele, melyet leküld nagy kegyében hozzátok, gyarló emberek.“

Ezek a gondolatok, amelyek Fábry számos írásában mindig sokszínűén kaptak helyet, abban csúcsosodtak ki, hogy a magyar költőiben és költőivel halhatatlan, s „nincs még nép, melynek ennyire ez lenne az összegező kiélési formája.“ A költészet — vallotta — a magyaroknál a létformát jelenti. „Ha nincs költészet: nincs magyarság. A líra kihagyása mindenütt máshol csak futó zavart vagy legjobb esetben vitaalkalmat jelent, magyar viszonylatban a lírai nemlét a lényegkérdés egészét érinti.“

Ha forgatjuk a kelet-európai népek irodalmát, irodalomtörténeti kézikönyveit, mindenütt megtaláljuk ezeket a gondolatokat: a kelet-európai népek csaknem mind poétanépek, s gyakran azt hiszik, hogy ez csak az ő literatúrájukra, történelmükre jellemző. Az utóbbi másf.él évtizedben nagy eredményeket felmutató összehasonlító irodalomtörténetírás meggyőzően bizonyította, hogy e térségben, az Elbától az Uraiig, a líra milyen nagy szerepet játszott, s mennyire szorosan egybefonódott a 19. és 20. század első évtizedei társadalmi átalakulásának és nemzeti függetlenségi mozgalmainak ügyével.

A költők köre kiváló publicistánk tanulmányaiban tovább szélesedett, a kiindulópont vagy központ azonban mindig Petőfi maradt, s az összefüggések ez alkalmakkor is említésre méltóak. A kultúra és a nép találkozásairól értekezve, Petőfi a következő vonulatban fordul elő: Janus Pannonius, Zrínyi, a költő, Rákóczi, Kossuth, Ady, Móricz Zsigmond. Kétszer olvashatjuk Petőfi nevét Ady és József Attila mellett, Radnótival és Illyéssel együtt. Egyszer a frázismentesség iskolapéldájaképpen: összegezni, tudatosítani, hitelesíteni, igazolni ugyanis — vallotta Fábry — csak frázis nélkül lehetséges. Másodszor azt hangsúlyozta, hogy „verseikből éppúgy kihámozható a magyar történelem, mint korunk egészének körképe. Realitás-igényük a maradandóság zálogának bizonyult.“

Nem költő, a regényíró Móricz Zsigmond nevével együtt is találkozunk Petőfivel.

A párhuzam a nemesi nemtörődömség, az élet elherdálásának magyarországi átka volt, melyet Petőfi ismert gúnyverse a legtisztább realitással fejezett ki („Munkátlan- ság csak az élet“). Móricz Zsigmond pedig kimondta: „A nemzet annyi, mint az általa végzett munka“, s csak az lehet a nemzet tagja, aki dolgozik. Munkássága így a nemzet egyenlő nemesség, vagyis az úri Magyarország koncepciója alól húzta ki a talajt, s a magyar úr, a magyar nemes Petőfi megrajzolta megelégedettségét „száz év múlva Móricz Zsigmond egész életműve a lomtárba utalta.“ így kapcsolta össze Fábry Zoltán Petőfit és Móricz Zsigmondot, s ezzel is, de a felszabadulás után róla írt több tanulmányával is igazságot szolgáltatott a nagy írónak a korábbi munkásságát meg nem értő türelmetlen ítéleteiért.

Amikor pedig Petőfi nemcsak magyarokkal szerepel egy sorban, az nemcsak megtisztelő számára, hanem egyetemességét is bizonyítja. Petőfi, Ady, József Attila éppoly igazságkereső írástudók, mint a franciáknál Rousseau, Jaurés, Barbusse és Romain Rolland, a németeknél: Marx, Liebknecht és Ossietzky, az oroszoknál Tolsztoj és Lenin, a cseheknél Nejedlý és Fučík. „Mind nyílt sisakos, megszállott, hitben égő vagy hittől