Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (3. Pilinszky János: Apokrif)
nem is hősi, hanem természetes mozdulat. A négyes (külső-belső) monoton rímbokor (xaaaa) ismét külön zenei profilt kölcsönöz a tömbnek azzal, hogy szorosan zárja és zeneileg is kíséri az elemeket, amelyek egyetlen „nincs“ fogalom konkrét variánsai. Annál meglepőbb a sorok szőtagszámának hirtelen változása: 10—8—8—10. Ez a két- háromszótagos rövidülés a tömb drámaiságát fokozza. Az első tétel tömbépítő motívumainak sorrendjét a következő képletben írhatjuk le: világ — Nap — én — világ — Nap — én A — B — C — Ai — Bi — Cl Az első tétel szerkezete ciklikus: az index-szel megjelölt második sorozat magasabb szintű földolgozásban ismétli meg az első motívumait. Nem lehet véletlen, hogy a tétel tengelyében (Ai) a kérdések állnak: a témák fölsorakoztatása után ez a tétel főhelye, s ezek a kérdések a Pilinszky-líra egészének kristályosító pontjai. Ha a hármas szerkezet saját jelentésében elemezzük az első tételt, éppen a bomlásból kicsírázó első mozdulatot kell kiemelnünk, mint minden létezés, illetve magasabb fokon minden cselekvés első biztató jelét. A tudat világában a rákérdezés a gondolkodás első fázisa; a drámában az expozíció a lényeges erők — az alaphelyzet — föl- vonultatása, majd az első drámai lépések kerete; a zenében az első tétel rendszerint dinamikus anyagon az élet erőinek ütközéseit hordozza. Nem nehéz ezekbe a szinte ikonizálódott szerkezeti egységekbe beillesztenünk az Apokrif első tételének látomá- sos elemeit, sem az „én“ első mozdulatát ezt a pátosztalan ellenmozdulatot, amely éppen ezért mélyen közös lényegű a növényvilág életfolyamataival, a letaposott fűszál föl- emelkedésével, a megperzselt fa tavaszi rügybontásával. A második tétel az elemek távolodását az „én“ közvetlenebb kapcsolatrendszerében, az ember mikrokörnyezetében követi. Nem más ez, mint az első tétel egyik elemeként szereplő lírai „én“ kinagyítása és önállósítása az új, a magasabb kompozíciós egységben — az „én“-motívum tétellé tágítása. Ebben a nagyításban lesz látható az „én“ eleven környezete: a szülők és a „te“. Ez lényegesen cselekvőbb világ, mint az első — szenvedő — tételé volt. Ott tizenhat ige vonult föl, itt harminchét. Ott az igék egy része szenvedő (elhagyatnak, külön kerül) vagy kérdő alakú (ismeritek? értitek? tudjátok?), vagy ha cselekvő, akkor is csak önmagában forgó mozgást (virrasztván, hányódom), puszta létezést (van), illetve nem-létezést (nincs) fejez ki. A második tételben az igék mozgás-, illetve cselekvéskifejező ereje lényegesen nagyobb: akartam, hazajutni, megjött, hívnak, sírnak, ölelnek, visszafogad, kikönyöklök, szólhatnék (veled), szerettem, nem lankadtam mondani, megjövök, megtalállak, lüktet, élnek, menekülnek, omlik alá, hangokat ad, csörömpöl, kimeredek. ... Teljesületlen találkozási vágyak, eredménytelen közeledések, mindig ember és ember között. A tétel ritmusa töredezett vagy kontrasztos, a sorok nagyrésze a dinamikusan nekifutó és így elaprózott soreleji szótaghalmazok kisugárzása miatt nem is jambikus, illetve egy gyors, triolás-kvintolás zenei ritmusnemhez igazodik: Valamikor a paradicsom állt itt... Visszafogad az ősi rend. Kikönyöklök a szeles csillagokra. Van, hogy egy-egy nagyobb egység lejtése — biritmikus átmenő sor után — eresz- kedőbe fordul: Félálomban újuló fájdalom: (vagy:) hallani óriási fáit. Ez a szembeszökő ritmuslazulás nagy valószínűséggel az eddig elmondottakból (szubjektív anyag, közeledés-távolodás, illetve remény és kudarc ellentétei), részben más, külsődleges, de a fentivel így is összefüggő tömb- és motívumelhatároló funkcióval
