Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (3. Pilinszky János: Apokrif)
magyarázható. A valószínű ritmusbontó és ritmusrendező tendenciákra az illető tömbök elemzésekor kell majd rámutatnunk. A szótagok már a tétel első gondolatában elaprózódnak, s az érzelmi nyomatéksorozat veszi át az uralmat: Ezért tanultam járni, ezekért A kései, keserű, léptekért. A rendkívül világos hangszin, a keményen alliteráló-összecsengő zöngétlen zárhangok zenei szuggeszciőjában az előző tételt lezáró tömb reflexív, de fölkiáltásszerű elemeket is hordozó, kesernyés összegezése hangzik el; közben a gondolat helyrajzi elmo- sottságában, főleg az általánosításnak ezen a fokán éreznünk kell, hogy több Is van ebben a két sorban, hogy már ez a nyitó sor igazolni látszik a háromtételes forma saját jelentéséről (jelentéseiről?) megkockáztatott föltevésünket, azt, hogy a vers jelentésköre itt a férfikor, illetve, ha a kereteket még tovább tágítjuk, az emberiség eddigi életútjának rejtett, mintegy verstudat-alatti értelmezésével gazdagodik, a nyelvtani múlt és a helyzeti jelenidő szembesítésében. A 10—10 szótagos párosrímű képlet után az új tömb komplex formamódosítással, amely érinti a szótagszámot (10—11), a rímelést (xaxa, xbxb) és a magánhangzó- terhelést (62,5% mély hangzó), sőt az első két sor tiszta jambusaival is leválik előzményeiről. Időváltással (jövő) a félálomban — félhalálban? — emlékezés víziója dereng föl. Három idő él itt összefonódva: S majd este lesz, és rámkövűl sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat. Levelenként a forró, kicsi erdőt. Valamikor a paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit. A külső emlékképek — a vizualitás elemei —, miután a lélek újraélte a folyamatot, sebet fakasztanak és hallucinációkba tűnnek át. Ez az „én“ és a természet tömbje, olyan alakban, ahogyan az emlékezés vetíti a tudat vásznára erős korábbi benyomásainkat, s ahogy a lélek a tárgyakba érzi bele a saját állapotát. A látvány egésze itt is a korábban megfigyelt logikai folyamatban bontakozik ki. Az idő jelzése (jövő) és az „én“ időbeni-biológiai állapotának rögzítése után („és rámkövűl sarával az éjszaka“) előbb elvont és önmagára vonatkoztatott mozgásképzetet („e vonulást“), de utána már egész sor konkrét természeti képet sorakoztat föl, először az útmenti fákat, optikai és érzelmi átlelkesültségükben, bennük tárgyiasítva a magányos ember vándorlását és gyöngéd természetszeretetét („lázas“ és „forró“ jelzők). A következő mozzanatban részek és egész, közel és távol gyöngéd egybeölelése és egyszerre látta- tása a szép („Levelenként a forró, kicsi erdőt“), amely a megrendítő gondolatot — emlékeket az emlékezésben — váltja ki belőle („Valamikor a paradicsom állt itt“). Most tör ki elemi erővel a fájdalom, amely a tömb uralkodó fa-motívumát előbbi természetes, sőt kicsinyített, gyermeki méreteiről monumentálissá növeli, és bent a lélek terében megszólaltatja: „hallani óriási fáit!“ — A tömbben a múlt, a jelen és a jövő, a boldogság, az önfeledt csodálat és a tragikum elemei állnak szemben egymással, s az utolsó elem az első tétel „hányódom én, mint ezer levelével, / és szólok én, mint éjidőn a fa“ biblikus hasonlatpárhuzamára is visszautal. A tömb ritmusát a jam- bikus indítás (2 soron át), a jambus lazulása (2 sor), aprózás (2 sor), végül a ritmus ereszkedő újjárendeződése jellemzi* pontosan a logikai mozzanatok rendjében és terjedelmében; — a tömb minden verszenei eleme megkomponált. Az új tömb az „jén“ és a szülők kapcsolatát hozza hármas (én — ők — én) tagolásban. A ritmus itt is követi a képváltozásokat. Az első, háromsoros motívumban a sorokat metszet vágja ketté, a sor első két ütemében a ritmus kétértelmű, további ütemeiben tisztán ereszkedő. A negyedik sorban még fölsejlik a sormetszet („Törődött csönd, // öreg szülők a házban“), de az alapjambus már töretlenül átlüktet az értelmi
