Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (3. Pilinszky János: Apokrif)

Így a közel kétezer éves kisázsiai jövő-mítosz földolgozása Pilinszkynél. (A Jelenések Könyvének utalt része: „Az első angyal azért trombitála, és lön jégeső és tűz, vérrel elegy, és vetteték a földre; és a földnek harmadrésze megége, és az élőfáknak harmadrésze megége, és minden zöldellő fű megége“.)

A Jelenések VIII. 7.-nek ezt az összegező „nincsen remény“ motívumát magyarázza tovább az Apokrif verskezdő „mert“-je; utána az önállósult magyarázó mellékmondat az „elhagyatnak“ szenvedő igealakkal — amely a vers első távolodó mozdulata — az első hiánymotívum: az összetartó energia kivonulása a világmindenségből:

„Mert elhagyatnak akkor mindenek.“

A következő sorokban bomlik ki a vers a tagolatlan egészből a tagolt, az általánosból a különös, az objektumból a szubjektum irányába. Az első szakasz első három sora a mindenség széthullását magának az első hiánynak — a csöndnek — szétesésében, egy korábbi harmonikus világállapot fölfeslésében bontja le képekre:

„Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje.“

Figyelmünk vertikális pályán mozog; bizonyos természetes ősi sztereotípiák szerint a nagy, fényes felületről sötétebb és kisebb egységek felé ereszkedik alá. Talán nem közömbös, ha utalunk rá, hogy körülbelül ilyen a világteremtési mítoszok tagozódási sorrendje, s már Vörösmartynál is ezekkel az aláereszkedő fokozatokkal találkoztunk.

— Itt a három sor értelmi egységét ölelkező rím hangsúlyozza, rímtelen középső sorvéggel (axa képlet). A három képet a rím nemcsak zeneileg fogja össze: Pilinszky két lényeges szava (örökre, csöndje) került rímhelyzetbe, s ebben az összecsengésben hangsúlyozott a szimbiózisuk. Mondattani szempontból a három birtokos jelző közös alanya — a „csönd“ — biztosítja az egységet úgy, hogy csak egyszer, a három kép csattanóján, a felelő rímben hangzik föl, és zárlatszerűen oldja föl a mondat feszültségét. Világos és kemény hangzenéjében — sok k, r, t hang — és jellegzetesen gyors, pirrhichycusokkal megugratott jambusaiban rögtön együtt van Pilinszky verstanának egész sor jellegzetessége. (Vörösmarty és Babits inkább lassította, spondeuszokkal fékezte a jambikus alapritmust. Az Apokrif irama ezekkel szemben gyors és ideges.)

A negyedik sor — „A levegőben menekvő madárhad“ — mint külön egység horizontálisan távolodó mozgásával, lágyabb hangzenéjével, visszhangszerűen ismétlődő magánhangzósorával — levegőben menekvő — és lágy alliterációjával, illetve rímtelenségével is kiválik környezetéből, két háromsoros tömb közé szorul.

Az új tömb az elsővel azonos (bxb) rímszerkezetű:

„És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt.“

Sajátos a vers mondattana. Az Apokrif első nyolc sorát lényegében egyetlen többtagú okhatározói mellékmondatként is fölfoghatjuk; logikailag szoros egységet alkotnak, és az „ősmondat“ könnyen rekonstruálható. A főmondat kívül esik a versen, az első sor az okhatározói mellékmondat, a többi ehhez társul kötőszó nélküli következtető mellékmondat-füzérként, persze csak a rekonstruált mondatalakban, hiszen a kötőszó nélküli „Külön kerül...“ tömb önállósodik, majd a madármotívum is mint hiányos, fölkiáltásszerű — névszősított igéjű — mondat különszakad, míg a Ndp motívumához laza alárendelésben tapad a két párhuzamos szerkezetű jelzős mondat. A négy részre szaggatott, kihagyásos új mondatsorban állandó feszültség vibrál, az „én“ izgatott jelenléte a vers drámai folyamatában.

Ha közelebbről vizsgáljuk a kelő nap motívumát, érdekes megállapításokra jutunk. A klasszikus költők alighanem beérnék az égitest tüzéből és fényéből kiaknázható gazdag közvetlen apokaliptikus lehetőségekkel. így a biblia is. Pilinszky elfordul ettől az egyszerű megoldástól, és két különnemű hasonlat rákapcsolásával — s a kettőt nem alternálva — ellentétes minősítésekkel és állapotokkal ruházza föl az emelkedő csilla