Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (3. Pilinszky János: Apokrif)

got: egyszerre tárgy, emberi érzékszerv és vadállat, szenvedő áldozat és ugrásra kész nyers természeti erő. Ily módon ez az egyetlen kép is úgyszólván kimeríthetetlen képzettársítások forrása lesz: istenség, pusztító elem, a természeti törvény szigorú fegyelme és közönye, a benne tükröződő emberi borzalom — talán az istenség tébolya is (lásd ezzel kapcsolatban a Jelenések VIII. 7. isten-képeit: „és lát az isten égő mennyeket... és látja isten nincsen arra mód / kitörni út remény e látomásból!“) — s variálhatnánk tovább, szinte kimeríthetetlenül. A képnek ezt a gazdag polivalen- ciáját a nyugvó és mozgó elemek sajátos szintézise adja, az a potenciális agresszív dinamizmus, amely a tömb jelző—alany—jelző társulásaiban lappang; itt az eredetileg közömbös vagy kifejezetten pozitív érzelmi tartalmú „néma“ és „nyugodt“ jelzők a szókörnyezet hatására eredeti értékükkel ellentétes, vészjósló — negatív — töltést kapnak. (Közben a „tébolyult“ igenévi jelző következményt, a „figyelő“ viszont tettre- készséget jelöl; az előbbi visszautal előzményeire, az utóbbi vészjóslón előre mutat — a képben ily módon három idő találkozik.)

Pilinszky — mondtuk már — a láttatás költője. Még elvont időjelzői is hordoznak magukban vizuális elemeket („világvégi esett földek“: tér- és időtávlat, nyomor, sivárság, elesettség). Már itt, az első tömbben jól megfigyelhetjük, hogyan váltogatja belső kamerájával a totált és a detailt (kelő nap, pupilla, vadállat) — s jellemző, hogy amikor a hatodik sorban, egyelőre tagolatlanul, többes szám első személyben megjelenik az ember, mindjárt a látó szerepében bukkan föl („És látni fogjuk a kelő napot...“)

Az első szakasz a csönd szuggeszciójában mozog, s három rokon értelmű jelzője is

— néma, figyelő, nyugodt — ezt a benyomásunkat erősíti. Azt is észre kell vennünk, hogy a mondatszerkezet, általában a nyelvi forma mennyire rásimul a kifejezendő tartalomra, amikor előbb a széthullás és menekülés motívumait kihagyásos mondatokkal, az emelkedő napét viszont hiánytalan és arányos szerkezettel, s a két tömböt más-más szótagrenddel képezi ki (11—10—11, illetve 10—10—10).

A második szakasz fordulatot hoz. Először is megjelenik benne az „én“, az apokalipszisok prófétaszerepében mint látó és látomásait hirdető tanú. (Ez is lényeges jegye Pilinszky költészetének, mint Babitsnak és Vörösmartynak is, korábban Petőfinek, majd erős hangsúllyal Adynak, Juhász Ferencnek. Ennek az attitűdnek konzekvensen egy látomásos, azaz tárgyias, a külső világban objektivizált versépítő anyag felel meg — gondoljunk csak éppen az őspélda, a Jelenések Könyve vizuális és auditív benyomásokat bevezető szavaira: „és láték..„és hallék...“ s a mű vízióira és halluciná- cióira: mind-mind a zaklatott léleknek a külső világban objektivizált folyamatai.)

Az „én“-nel bevonult a versbe a közvetlenül is kifejezett nyugtalanság („Mert nem alhatom akkor éjszaka“), a mozgás („hányódom én, mint ezer levelével“) s végül, a háromlépcsős folyamat csúcsán, a hang („és szólok én, mint éjidőn a fal“); az út az ösztöntől a tudatig, a vers világának egyetlen tagolt emberi hangjelenségéig, az egyetlen közvetlenül fogalmi tömbig vezet.

Messzire kalandoznánk, s csak az Apokrif alapján aligha tudnánk végleges biztonsággal értelmezni a „számkivettetésben“ hely- és állapothatározó pontos versbeli jelentését, ezért csupán a megközelítés szempontjait jelezzük: a jelenéses irodalom hagyományai; az ember földi helyzetének keresztény magyarázata; isten elfordulása az embertől és a világtól (lásd: „mert elhagyatnak akkor mindenek“); a próféta és a költő — a látó — helyzete; az embernek az egyetemes széthullásban beteljesedő magánya — valószínű, hogy mindez együtt, az egyetlen szóval exponált képi szintézisben.

Az új — tömb értékű — szakasz minden tekintetben jól elkülönül az elsőtől. Itt van mindjárt az ellentétes „De“ kötőszó, az új rím- és szótagstruktúra (keresztrím, 11—10—11—10 szótagrend, a két középső sor aprózott jambusaí). A „fa“ hasonlatban az alany feszültségnövelő hátravetésének — késleltetésének — hasonló esetével találkozunk itt is, mint az első szakasz „csöndje“ alanyánál. A tömb „fa“ hasonlata biblikusán ihletett, az elemeknek közvetlenül kiszolgáltatott természeti lény „tapasztalásait“, ezért a legelemibb — a legáltalánosabb értékű — figyelmeztetést sugallja. (A Jelenések Könyvében találkozunk sűrűn ilyen szóképekkel: „a szava pedig olyan, mint a sok vizek zúgása“, vagy: „és a négy lelkes állat közül egy monda, mintegy mennydörgésnek szavával..de míg az ősmintában transzcendes hatalmak szólnak,