Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (3. Pilinszky János: Apokrif)

mástól idegen két szélső elem a középsőn (a tonikán, az alaphangon, alaphármason) át lép kapcsolatba és nyugszik meg.

Érdemes volna elidőzni azoknál a módszereknél, amelyekkel Petőfi ezt a kristályos rendszert részben kiemeli, részben — a vers második felében — sejtelmesre hangolja. (Csak utalásképpen: a kiemelés eszközei a mondatpárhuzamok, míg az elmosásé, az árnyalásé például a „kell“ segédige a harmadik, illetve a feltételes mód a negyedik szakaszban.)

A vers grafikai képlete:

j Te (tavasz) _► nyár <_ Én (ősz) j — tél

Pilinszky Őszi vázlata egyminőségű vers: až első sorban fölvázol egy alaphelyzetet, s a mű többi képeiben végig ezt variálja, csupán az anyag változik:

A A hallgatózó kert alól

B a fa az űrbe szimatol,

C a csend törékeny és üres,

D a rét határokat keres.

E Riadtan elszorul szived,

F az út lapulva elsiet,

G a rózsatő is ideges

mosollyal önmagába les:

x távoli, kétes tájakon

y készülődik a fájdalom.

A képek mozdulatai: megannyi irány és kiterjedés, nemcsak kifelé, hanem a belső („a rózsatő is ideges / mosollyal önmagába les“) és a negatív térbe is („a csend törékeny és üres“). Az x és y elem az „ott“-ban rögzíthető ugyan, szemben az A...G képek „itt“-jével, de ez nem ellentét, hanem az A ... G elemeket mindenfelől árvíz- szerűen, buzgárokkal — bentről is, kintről is — elárasztani készülő, az anyag lényegéhez tartozó elem. A vers nem kontrasztos vázra, hanem az alaphelyzet — a téma — transzpozícióira épül, és változatonként kromatikusán mozog: egy érzés végtelenül lassú csírázása, tézis-antitézis híján nem szintézis, hanem lezáratlan életfolyamat.

Ugyanez játszódik le hatalmas verstérben, bonyolult anyagon az Apokrifban. Az idő, a tér, a hiány, a közeledés, a távolodás — a vers minden alapeleme nyitott, s a szó fogalmi értelmében az első tétel kérdéssorozata is válasz nélkül marad. Az Apokrif a kérdező költészet tipikus darabja.

Általában jellemző Pilinszky verseire a kötőszavas intonálásmód. Költészete az 1942-es első versek óta szinte példátlanul egységes, mintha minden darabja egyetlen élethosszú, hangtalan monológ egy-egy írásba-szóba átmentett darabja volna. így kezdi az Apokrifot is, mintha folytatása — magyarázata — volna valaminek, ami korábbról már adott. Az Apokrif intonáló „mert“ kötőszavának verselőzménye is van; Pilinszky Jelenések VIII. 7. című darabja az apokaliptikus előjáték, amelyet értelmeznie kell:

és lát az isten égő mennyeket s a menny szinén madarak szárnya-röptét és látja mint merülnek mind alább a tűzkorongon átkerülni-gySngék

és véges-végig mint a rézveres olyan szinűt dirib-darabra törtet hol nem találni mától egy kapást a földet látja mégegyszer a földet

a pusztaságot és a zűrzavart lovaskocsit keresve hol kigázol de látja isten nincsen arra mód kitörni út remény e látomásból!