Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Csák Gyula: Egy kéz a parkban
— Önnel nem vitázom! — legyintett az újságíró mérgesen, majd újra a kulcsárhoz fordult. — Leszedték a gyűrűket? — Nemigen lehet kérem. Ugye ... az a kéz egy kicsit meg van püffedve ... — Jaj, ne ... — nyögött el a gyógyszerész és összerázkódott. Az újságíró szánako- zóan lebiggyesztette az ajkát, majd nyersen az öreghez szólt: — Hozza be azt a kezet! — Szükséges ez? — nézett rá kétségbeesetten a gyógyszerész. Az újságíró felfújta magát és patetikusra igazította hangját. — Amíg mi itt vagyunk, addig a kultúra és civilizáció is jelen van! Addig nekünk az a kötelességünk, hogy ennek tudatában cselekedjünk. Hoznám, kérem — topogott a kulcsár zavartan. — Azonban senkinek nem adja oda az öreg. Zsebre dugta és nem is mutatja. Az őrnagy hatalmas hahotára fakadt. Kihullajtotta kezéből a könyvet, hátravetette fejét, s úgy kitátotta száját, hogy előcsillantak arany őrlőfogai. — Zsebre dugta . . . haha ... mind a három kezét. A három kezű bivalyos! A világ legújabb csodája! Hahaha ... Az újságíró ezúttal sem méltatta figyelemre. Ismét a parasztra parancsolt: — Hozza be a bivalyost is! Az elhanyagolt park csavart törzsű, öreg fái között fagyos szél süvített. Piszkos színű, rongyos felhők nyargaltak a nyárfák fölött; olykor-olykor belezuhantak a ritkás lombozatba és gyorsan szertefoszlottak. Egy kis, fekete vizű tó hullámzott a közelben; a szélén néhány szál csupasz nád borzongott. Az őrnagy úgy tekintett ki az ablakon, mintha elmerülne ebben a látványban, valójában azonban egy tompa zümmögésre figyelt, amely hol erősödve, hol gyengülve, szünet nélkül ingerelte idegeit. Tudta, hogy ez légi felderítés, amelyet rövidesen támadás követ. De ki támad? Merre mozdul a front? Fanyarul elmosolyodott és újra kézbe vette a horgászkönyvet, ám nem nézett bele, lehunyta szemeit és magában morgott. „Ha ön biztosra akar menni, akkor viharos időben lásson munkához, amikor félnek a halak, és összezavarodva, elfelejtve szokásaikat, pániszerűen röpdösnek a vízben.“ Bár soha nem horgászott, két napja szorgalmasan memorizált; már öt oldalt tudott kívülről. Két napja ezzel óvta Idegeit az összeroppanástól. A távoli sarokban, az ovális márványasztal körül izgatott társalgás zajlott. Az asztal közepén, a bivalyos szétterített, földszínű és foszlott zsebkendőjén hevert a szürke kéz. Annyira sértetlennek tűnt, hogyha nem ismerték volna eredetét, gipszöntvénynek minősíthették volna, amelyet a bizarr képzeletű szobrász valódi ékszerekkel díszített. Ügy bámulták, akár egy ritka kiállítási tárgyat. — Iszonyat ez — motyogta a gyógyszerész. — A megcsonkított emberiség, a szörnyűséges háború szimbóluma ... — Inkább szép — suttogta ártatlan ámulattal felesége, a jóval fiatalabb, csinos, szőke asszony. A nyüzsgés csábította át a szomszéd szobából, amelyet férje kérése nyomán nyitott meg számára az intéző, hogy a férfiaktól elkülönülten tölthesse a bizonytalan és remélhetőleg csupán átmeneti napokat. A gyógyszerész megbotránkozva tekintett feleségére, majd zavartan és bocsánatké- rően röptette körbe tekintetét. — Mégis jobb lenne, kedvesem — mondta kis nehezteléssel, — ha maga visszavonulna. Nem magának való látvány ez. Gyöngéden tuszkolni próbálta, az asszony azonban maradt, és rajongással hallgatta az újságírót, aki egészen felajzott állapotban volt. Olyan hévvel és fontoskodóan magyarázott, mint egy professzor a konzíliumra gyűlt ifjabb kollégáknak. — Nemes vonalú kéz, semmi kétség! Feltehetően művész keze. Uraim, képzeljük el, hogy ez a kéz talán nem is régen még zongorázott, festett, verset írt, esetleg operált vagy talán áldást osztott! Igen, az is lehetséges, hogy isten szolgájának a keze ... — De hiszen — rebegte a patikusné — ez egy bal kéz. Az újságíró megütközve tekintett rá, majd elmosolyodott, ahogyan a csacska gyerek kiszólása fölött szokás.
