Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Csák Gyula: Egy kéz a parkban
— Ez nem zárja ki feltevéseimet, asszonyom. Ezután áttért a kéz még mindig tisztázatlan származására. Kéjjel vette sorra a lehetőségeket; valóságos előadást tartott, Sherlock Holmes modorában. Legtöbbet időzött annak taglalásánál, mely szerint mégiscsak egy nagy magasságban felrobbant repülőről hullhatott ide a kéz. — Inkább azt mondanám — vetette közbe óvatosan és tiszteletteljesen a kulcsár, — hogy a kutyák hozták ide. A gyógyszerész migrénes mozdulattal kapta szeme elé a kezét és kissé hátrább húzódott. Az újságíró viszont ingerült lett. Olyannyira nem illett előadásához ez a leltevés, továbbá annyira undorítónak tűnt, hogy dühödten visszautasította. — Ökörség! — förmedt a kulcsárra. — Akkor a kutyák foga látszana rajta. — Vannak itt pulik — kockáztatta még óvatosabban a kulcsár — amelyikek tíz kilométerre is elviszik a madártojást a szájukban. — Mennyit érhetnek a gyűrűk? — szólalt meg ismét a patikusné. Az újságíró még egy megvető pillantást vetett a kulcsárra, azután homlokára tolta szemüvegét, és egészen közel hajolt a kézhez, hogy jobban láthassa a gyűrűket. Ebben a pillanatban azonban a mindeddig távolabb és idétlenül álldogáló, de azért nyugtalan figyelő bivalyos az asztalhoz nyomakodott. Fogatlan, csurgó nyálú és végtelenül elhanyagolt, csúf ember volt. Hevesen hadonászni kezdett, miközben gurgulázva törtek fel belőle a hangok, de senki sem értette: mit magyaráz. — Azt mondja — tolmácsolta a kulcsár —, hogy a gyűrűket nem adja. 0 találta, az övé ... — Barbár szempont! — visított fel az újságíró. — Magyarázza meg neki, hogy ez barbár szempont! Az őrnagy most kilendült foteléiből és az asztal körüli csoporthoz sietett. Szorosan a patikusné mögé állt, annyira szorosan, hogy lélegzetétől hajladozni kezdtek az asszony tarkóján aranyló pihék. Ugyanakkor arcátlan vakmerőséggel rányomta forró és izzadó tenyerét a nő széles és feszes csípőjére. A patikusné összerezzent, de egyébként semmi ellenállást nem tanúsított. Mindkettőjük számára ismert volt a kölcsönös vágy, amelyet a napközben váltott pillantások eléggé kifejeztek. Az újságíró meggondolta magát és további érvek meddő hangoztatása helyett elővette sárga színű bőrtárcáját. Kihúzott egy száz pengőst és a hebegő bivalyos markába nyomta. — Magyarázza meg neki — utasította a kulcsárt — hogy ezt a becsületes megtalálóként kapja. De ennyi elég legyen. Az ékszerekkel, úgysem tudna mit kezdeni, s azok nem is tulajdoníthatók el. Azok senki által nem érinthetők! Azok a megholt örök tulajdonát képezik és vele szállnak a sírba! — Nofene — dörmögte az őrnagy rekedten, elnehezült lélegzettel, miközben még közelebb préselődött az asszonyhoz. — Temetést akar rendezni egy kéznek, szerkesztő úr? — Igenis el kell temetnünk! Az őrnagy elengedte az asszonyt. Érezte, hogy nem fokozható tovább izgalmi állapota — de nem is fékezhető. Meg kell nyilvánulnia, szabad utat kell kapnia! Kísérteties lassúsággal a bivalyos elé lépkedett, és — mint imént a kulcsár előtt — most a bivalyos előtt vetette szét lábait. Mereven bámulta a kapkodó, összezavarodott féleszűt és ritmikusan himbálta magát. — Csakhogy ezek újra kiássák ... Ezek olyanok, hogy kiássák... Tudja mit mondok a maga észmenetére, szerkesztő úr? Zagyvaságok! És tudja mi az igazság? Ezek kiásták és megcsonkították a hullát, amelyhez ez a kéz tartozott. Vagy a fordítottja is igaz lehet. Megölték, majd elásták a gyűrűk tulajdonosát. Csak ez maradt belőle, mert nem tudták leszedni a gyűrűket.. . Ezek olyanok .. . Ezek most úrgyilkolást játszanak ... Ezek azt hiszik, hogy most már mindent szabad. Igaz-e bácsikám? Két ujjával megfogta a bivalyos állát és erőszakkal maga felé fordította. A szerencsétlen ijedten kapkodott, tiltakozni próbált, de az őrnagy szorosan tartotta. Dermedt csend ült a szalonban. A tiszt vérfagyasztó, monoton hangja, s az ily módon előadott iszonyatos vád megritkította a levegőt.
