Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Csák Gyula: Egy kéz a parkban
— Nem mondtam, hogy vidáman, és azt sem mondtam, hogy sétál. Csak azt mondtam, amit mondtam. Nem nézett az újságíróra, hanem a kulcsár elé állt. Szétvetette lábait és himbálta magát. Az újságíró tovább kakaskodott. — Lehetetlen elképzelni, hogy egy kéz, hangsúlyozom: egy kéz, és semmi más, csak úgy a parkba repült. — Pedig oda repülhetett — mondta fahangon az őrnagy, továbbra is a mindinkább feszengő kulcsárt mustrálgatva. — Odarepülhetett éppen egy repülőgépről, esetleg egy harckocsiról. — Képtelenségeket beszél, őrnagy úr! Ha egy repülőgépen, vagy egy harckocsiban akkora robbanás történik, amely egy emberi kezet leszakít, akkor az egyebeket is roncsol, akkor annak a repülőgépnek le kell zuhanni, annak a harckocsinak el kell pusztulni. — Nem szükségszerű — vetette oda az őrnagy. — Már hogyne lenne szükségszerű! És tudnak arról, hogy itt lezuhant egy repülőgép, vagy kilőttek egy tankot? Egyáltalán: volt itt a közelben lövöldözés? Bombáztak itt? A kulcsár örült, hogy kiszabadulhatott az őrnagy tekintetének szorításából, ezért készséggel felelt: — Arrébb a Szokszai-majornál, a csatornahidat* verették az oroszok. Oda bomba is esett. Azt hiszem: amerikaiak dobták. — Milyen messze van az ide? — csapott rá újabb kérdésével az újságíró. — Hát... Jó három kilométer lehet... — Na lám — fordult az őrnagyhoz diadalmasan a zömök férfi. — Olyan légnyomás nincs, amely három kilométerre repítene egy... tárgyat. Ráadásul csupán egyet, amit direkt erre a célra kiválasztott. Ilyen okos, ilyen szelektív légnyomás nincs! Az őrnagy megvetően rápillantott, azután szó nélkül visszasétált összetolt foteleihez. Közéjük mászott és kézbevette a szakkönyvet. Csak ezután szólalt meg: — A légnyomások természetéről nem kívánok laikusokkal vitatkozni. Mindenfajta légnyomást ismerek. Kivéve azt az egyet, amely önt érte. Az újságíró pipacsszínűre változott, de mielőtt visszavághatott volna, az eddig némán és kissé ügyefogyottan figyelő negyedik férfiú megelőzte: — Uraim, uraim ... — A társaság legidősebb tagja volt. Roggyantan, lomposan mozgott, nehezen beszélt és asztmásan lélegzett. — Mire ez a meddő vita? Nem elég, amit a sors akaratunktól függetlenül ránk mért? Megállt, hogy pihenjen kissé. Elgyötört, apró ráncokkal barázdált arcát hol egyik, hol másik vitázóra fordította, majd a kulcsárra meredt. — Egyáltalán, mit akar maga azzal a ... kézzel? Miért kell nekünk ezzel foglalkozni? — Igen — rikkantott az intéző. — Mi a fészkes fenének jön ide ilyesmivel? Legszívesebben kipenderítette volna a kulcsárt. Elvileg a magára hagyott egész majorság felelős vezetőjének tekintette magát, de ez csupán elv maradt. Az őrnagy azon a címen viselkedett arcátlanul otthonosan, hogy katonaember — bár egységétől elszakadt katonaember, — a fronthelyzet ismerője; a magas idős férfi, aki a közeli község gyógyszerésze volt — egyben maga is úri birtokos, — régi barátságban állt az elmenekült urasággal. S végül különösen terhes volt az intéző számára az önmagát nyilasnak valló, ismeretlen újságíró, aki szüntelenül nyüzsgött és kotyogott. Mindezekhez a menekülő, alkalmilag ideszorult emberekhez bizonytalan, meghatározhatatlan volt a fiatal intéző viszonya — az öreg cseléddel szemben azonban egyértelmű és világos. Csakhogy a kulcsár ezt láthatóan nem veszi tudomásul és füstnek nézi őt. Az öregnek összébb rándultak bozontos szemöldökei, de a hangja nyugodt maradt. — Arra gondoltam, hogy mégiscsak egy emberdarab, és hát ne huzigálják itten .. . Meg aztán a gyűrűk! Sok pénzt érhet az. Mi legyen azzal? — Leszedték a gyűrűket? — kapta oda felháborodott tekintetét az újságíró. — Ez: hullarablás! — Miért lenne hulla egy... végtag? — recsegte az őrnagy. — Járt már ön tábori kórházban, amikor tömegesen csonkolnak? Valamely testrész csak addig emberi, amíg emberhez tartozik.
