Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IX)

így az „alvégi ház“ eleve arra lett ítélve, hogy a fiatalabb nemzedékek, az unokák vendégként lesznek csak a lakói, alkalmi látogatók, érkezők és távozók lesznek, és a porta gyerekek nélkül marad. A lakodalom után nem sokkal M. néném lábát egy életre szóló betegség támadta meg, örökké gennyes, nyitott seb keletkezett a jobb lábán, amely egészen soha nem gyógyult be, és hátralevő életére félig tehetetlen nyomorékká tette őt. Talán soha egyetlen parasztférj nem tett annyit a beteg feleségéért, amennyit őérte megtettek: gyógyították Léván, Budapesten, Pozsonyban és Zselízen, talán Prágába is elvitte volna őt Sz. bácsi, ha tehette volna. Az azóta eltelt majdnem negyven év alatt alighanem többet volt kórházban, mint otthon, családi körben, dolgozni nem tudott, ha otthon volt is, sokat feküdt, sok gondot és költséget fordítottak rá: orvoshoz vitték kötésre, felületi kezelésre, vizitre, és sosem mondtak le a reményről, hogy egyszer még gyógyultan jön haza a kórházból, újra egészséges lesz és átveszi a gazdasszonyi teendőket, hiszen még fiatal, alig múlt negyven éves, szervezete erős és szívós, más betegséget nem ismer, csak a lába rendbe jönne. Sz. sógorbácsi gyakran mondogatta csöndes, apró mosoly kíséretében, mintha maga is meglepődne a ténytől, hogy „a lévai új kórház egyik sarkát én építettem fel“, ami alatt a rengeteg költséget, ajándékot és borravalót értette, amibe M. néném betegsége került. Rendhagyó eset volt ez, a paraszthagyománnyal ellenkező, mely szerint a tehetetlen beteg nyűg és teher a háznál: M. néni soha nem érezhette nyűgnek magát, mert Sz. sógorbácsi a szó szoros értelmében az ő betegségének a szolgálatában élte le az életét, és a gazdaságot is ennek az ügynek a szolgálatába állította.

Az unokák nélküli falusi ház mintha maga is várná az üresség egyre közeledő korszakát. A faluképpel sem fejlődik együtt, elmarad a többi háztól, és egészen olyan, mintha elmerülne az önmaga fölött való búslakodásban. Nagyon szerettem gyerekkoromban az alvégen járni, éppen ezért, mert vendég voltam ott, és a nekem kijáró megkülönböztetett bánásmódot mindig éreztem. Anyai nagyapámat a negyvenes évek elején szélütés érte és ágyhoz kötötte, fekvő beteg lett belőle. Emlékeimben vesszőből font karosszékben ül, párnákkal körülrakva, és reggeltől estig újságot olvas az asztal mellett. Aztán a nagyanyám ágyhoz segíti és lefekteti, ilyenkor nagyapám kínlódva topog az ágy felé, görbebotjára támaszkodik és hangtalan zokogással sír. Öt is szekérre rakták a meneküléskor, de csak Hévmagyarádig vitték, s amikor hazajöttünk, nemsokára meghalt. Tíz évvel élte őt túl a nagyanyám. Élete végéig ő maradt a gazdasszony, M. néném botra támaszkodva, lassan topogott az udvaron, üldögélt a napon és babot fejtett, apróbb munkákat végzett, amihez nem kellett sokat mozognia, vagy éppen a kórházban feküdt. Sz. sógorbácsi vitte a diót, a tojást, a baromfit, bort és pálinkát az orvosnak, hogy ne adják föl a reményt, küzdjenek a lehetetlennel, és gyógyítsák a gyógyíthatatlan sebet, tartsák kórházban a beteget, újból és újból próbálkozzanak a beteg láb kezelésével. Egymás után peregtek az évek, a vetésre aratás jött, majd a szövetkezeti évek következtek, és a pénz a gyógyítási költségekre, unokák és unokaöccsök ajándékozására ment el. Sz. bácsinak mindig volt pénze, és a hozzá látogató fiataloknak mindig a zsebébe dugott egy százast vagy legalább egy ötvenest. Ügy ismertem őt: egy ember, aki mindig csak ad. Közben a nagyanyám is meghalt, s ő ekkor már szinte állandóan egyedül volt, rádiót vett magának, olvasott, végnélkül dolgozott, háztáji állatokkal bajlódott, és esetenkint, nagy-nagy magányában elindult a faluba, elment a szövetkezetbe, csokoládét, nápolyit vett és betért az unokákhoz vagy hozzánk, beszélgetett és ajándékozott. A beszélgetésével is önmagát ajándékozta el, jó kedélyét, emberségét, a munkában való hitét. Nagy egyszerűségében és egyedüllétében heroikus életet élt. Az alvégi ház immár csak két lakójának nehéz sorsa akkor érte el valódi tragikumát, amikor egyetlen lányuk J. unokanővérem fiatalon és tragikusan meghalt: egy hatalmas felhőszakadás idején villámcsapás ölte őt meg a határban. A két öregedő ember elvesztette majdani gondozóját, az egyetlent, aki mindig mellettük lett volna, amikor már nagyon közel vannak a sírhoz és az ágyból felkelni sem bírnak.

M. néném túlélte a férjét, lábsebe nem gyógyult be, de a szervezete egészséges, és még mindig a kórházak lakója, néha jön csak haza.

Otthon jártamban, gondoltam, meglátogatom a házukat.

A hajlókból jövet tértem be feléjük, a kert felől közelítettem meg a kertet, udvart és a házat, amelyek gyerekkorom békés és boldog emlékeit juttatták eszembe; beléptem