Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IX)

a portára, mely annyira megöregedett. Igen, az a pontos kifejezés, hogy megöregedett. Helytelen volna egyszerűen azt mondani, hogy az alvégi porta megváltozott, bár igy is igaz, de a megöregedés fogalma magában hordozza azt a tényt is, hogy a kert kivételével alig befolyásolta arcváltozását emberi kéz, minden egy törvényszerű időbeni folyamat, az egymás után következő évszakok múlásának és munkájának az eredménye. Itt évek óta a korhadás, a bomlás és rozsdásodás szelleme uralkodik az épületek, a tárgyak és a föld felszínén, a faroston, az acélon, a mészen és a cseréptetőn. #

Sz. bácsi évekkel ezelőtt fölszántotta és beültette a kertet, egy sor szőlőt és néhány szilvafát ültetett bele, egres és ribizkebokrokat. Aztán répát és kukoricát. Most is kukorica van benne, sárguló leveleit halkan sustorgatja a szellő. Ferdére torzult, lógó lécverőcén jutok be a kertbe, a kerítés mellett magas gyomok. Egészen természetesnek látszik, hogy itt most kukorica nő, azt is értem, hogy az alacsony törzsű, dús lombú és lecsüngő ágú nyilasalmafát, az alatta pöffeszkedő hengert és a kerítés mellett a málnabokrokat többé már nem láthatom. Mégis, ha magamra nézek és gondolkodásom időrendjét a múltra állítom, egyszerre más kép ugrik a jelen látvány helyébe: szalmakazlak, pelyvás, herekazal, öreg almafák és keményre taposott, szürke út a kazlak között. De a szérű mai és múlt arculata közötti különbséget még az emberi változtatási szándék alakította: Sz. sógorbácsi tervei, munkája és akarata. A szérűvel minden parasztportán ez történt, felszántották, beültették. Régi szerepükre nincs szükség, de földjük kihasználatlanul nem heverhet. Gyerekkoromban aligha tudtam volna elképzelni, hogy a szérű földje teremjen, olyan volt az az agyondöngölt, szekérkerekek tiporta, csupaszon meredő, kiszikkadt föld, mint a terméketlenség szimbóluma, sivár, mint a városok betonjárdái. Még amikor felázott, akkor is hamar kiszáradt újra, mert sima, tömör felülete nem fogadta be az esővizet, lefolyt róla. Ilyen a föld: amíg nem művelték és szérűnek használták, a beton mezébe öltözött, de hogy felszántották, répát, kukoricát, zöldséget terem, és életteremtő ereje évről évre megújul, kertté változik. A szalmakazlak száraz, sárga foltjai helyébe üdezöld ligetek költöztek, ha repülőgépről néznénk a régi és az új falut, úgy találnánk, hogy a falukép színei egyre változatosabbak, s a régi sárgásszürke foltok helyét a zöld foglalja el.

Ezen a portán az udvar mutatja az öregség első jeleit. A zörgő kukoricaszárak közül rozoga deszkaajtón át lépek be a belső udvarra; rozsdászöld, fakuló gyepszőnyeg kínálja magát lépteim elé; isten kenyérkéje, a papsajt szinte minden talpalatnyi földet meghódított magának. Olyan az udvar, mint egy elhanyagolt, évek óta borotválatlan férfiarc, amelyet nagynéha tisztességből ollóval megnyírnak, hogy a szőrzete ne göndörödjön: a papsajt földhöz simuló, alacsony növényzete sima takaróként fedi a talajt. Olyan súlyosnak tűnik föl ez a gyepszőnyeg, hogy egészen azt az érzést kelti: tökéletesen izolálja a talajt, s alatta a föld fuldoklik, vagy már halott. Fakó épületek alakítják ki az udvar képét. Hogyan és mikor fakul meg egy épület? Amikor céltalanná válik, mert nincs már lakója, nem szolgál és nem véd senkit, sem embert, sem állatot, sem gépet, sem termést. Ilyenkor az öregedés erői kezdenek rajta munkálni, amelyek egyik komponense az idő, de azon kívül még több más összetevőből is állnak, mint az anyagok belső kifáradása, a szú, a levegő nedvessége, a fagy. S az épület vénülni kezd, meszes fehér bőre alól, a lehullott vakolat nyomán előtűnik sárgásbarna, beteges sárteste, majd lécei, deszkái megszürkülnek és korhadni, vetemedni kezdenek, és az egész épület egyszerre töpörödik, megrokkan, elgörbül és meghajol, készülődik az összeroskadáshoz, mint az egészen öreg emberek. Az ember alkotta épület csak akkor él, ha használják, nem is annyira gondozni, mint használni kell ahhoz, hogy szilárdan álljon, s ahogy célját vesztette, mintha csak lelke volna, önként elindul a pusztulás felé.

Lám, már a kukoricagóré (szárító) is elferdült betonlábain, pedig még majdnem félig van tavalyi kukoricával. Lécei hamuszürkék, a sárhoz hasonlítanak. A trágyadombnak már csak a helye van meg, olyan, mint a föld horpasza, csalán és tövisek kórók tenyészete tölti ki, mellette olyan idegenül áll a deszka-árnyékszék, hogy ajtajába elképzelhetetlen be- vagy kilépő embert odagondolni. A magas gyomok közül ekék, sarabolók, boronák, láncok és kerekek rozsdásodó teste kandikál, azt a lehangoló gondolatot juttatva eszembe, hogy az én parasztvilágom egykor korszerű technikája ma már ócskavasba való. S a termelőeszközökkel a munkaformák és értékek rendje is egyre inkább a múlt rekvizitumai.