Irodalmi Szemle, 1973

1973/8 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Sikeres erőpróba (A Tragédia a Magyar Területi Színház színpadán)

a drámai költeményen, elengedhetetlen szöveghúzásai kitűnőek, ritkán homályosítják el a madáchi mondanivalót. Ezek a húzások lehetővé teszik, hogy Ádám izgalmas tettvággyal és — a prágai kép, valamint az űrjelenet kivételével — fiatalos nekibuzdulással fusson végig történelmi álomútjain. Várady rendezői értelmezésében Lucifer nem hagyja meg Ädámot paradicsomi tétlenségében, hanem kételyek ébrentartása mellett cselekvésre is sarkallja, és helyesen világítja meg, hogy Ádámot éppen sorsának baljós, negatív fordulatai viszik újabb tettekre készen előre.

A rendezés számol a néző, jelen esetben színházunk kisvárosi és falusi nézőinek teherbírásával. A bibliai, de nyilvánvalóan nem vallásos keretben pergő játék főhangsúlyát ezért az Ember boldogságkeresésére helyezi. Ádám mindig megújuló küzdelmének rugója a szüntelen boldogságkeresés, s a néző nem vitatkozik, vajon optimista vagy pesszimista-e a mű kicsengése: a rendezés félreérthetetlenül azt sugallja, hogy boldogságvágyában az Ember nem bukhat el, igaznak érzi az Úr szavát, hogy Lucifer hideg tudása, dőre tagadása „Lesz az élesztő, mely forrásba hoz / S eltántorítja bár

— az mit sem tesz — / Egy percre az embert, majd viszatér.“

A tizenöt képből álló játék — egy hosszabb megszakítással — meglepő gyorsan pereg. Az egyes képek közti kis szünetekben Várady igen ötletesen és színesen mozgatja a függöny előtt a jól egyénített kis statisztériát, s ha olykor ezeken a függöny előtti néma jelenetekben érzik is valami revűszerűség, mindig van funkciójuk, ébren tartják a néző érdeklődését.

Platzner Tibor misztérium-színpadra emlékeztető színszerű térmegoldása kitűnően szolgálja a rendező elgondolásait, s az aránylag kis színpadon megfelelő játékmozgást biztosít a szereplőknek. Csonka Istvánnak, a színház másik győri vendégének jelmezterveiről is elismeréssel szólhatok. Színesek, ötletesek, jól jelzik az álomjelenetek korát, s a Tragédia leghosszabb képében, a londoni színben árnyaltan adják meg a vásári forgatag hangulatát. Kvocsák József koreográfiáját, a három „fiatal“ boszorkány táncát is az előadás pozitívumai közé sorolhatjuk.

Néhány esztendővel ezelőtt a MATESZ színészegyüttese, a Thália megalakulásával, két részre szakadt, s ha akadt is utánpótlás mindkét részlegén, a bemutatón érezhető volt, hogy itt-ott kényszermegoldásokkal kellett élni. A komáromi együttes megritkított létszáma nem tette lehetővé az ideális megoldást, s ha van a színészi teljesítmények dolgában hiányérzetünk, az elsősorban a fennálló és elháríthatatlannak látszó nehézségekből adódik.

A három főszereplő közül a Lucifert alakító Dráfi Mátyás bizonyult a legjobbnak. Szövegmondásán — bizonyára a bemutató roppant idegfeszültsége miatt — még akadt kifogásolni való, egészében azonban mégis kitűnően élt képességeivel. Nem volt sátáni szellemalak, a rontás és tagadás bukásra ítélt arkangyala az istent dicsőítő főangyalok közt, hanem emberszabású lény, telve emberi indulatokkal, kaján csúfolódó gúnnyal, de rettegéssel és dühvei is, amikor a magát anyának érző Évával szemben is vesztes marad: „S te dőre asszony, mondd, mit kérkedel! / Fiad Edenben is bűnnel fogam- zott, / Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.“ Dráfi Lucifere ördögi és olykor nyers erővel feltörőn brutális, de nem ellenszenves, mert ellenszevesen nem is válhatna Ádám egyenrangú ellenfelévé; gonoszságát irónia enyhíti, és játéka legnagyobb érdemének tartom, hogy ezt az emberre valló iróniát sikerült játékba belevinnie. Egyet-mást tanulhatott Ctibor Filčiktôl, a Hviezdoslav Színház előadásainak ideális Luciferétől.

Ropog József Ádámjában a lelkesség a domináló; nagy odaadással birkózik ezzel a tiszta beszédet, férfias magatartást, erőt és gyengédséget egyformán követelő szereppel, s ha nem tudott a várakozásnak a MATESZ színvonlához mérten eleget tenni, birkózása mégis rokonszenvet kelt. Megszoktuk az Ádámot játszó színészek hangjának érces csengését, azt a vonzó férfiasságot, amely a hősi tettekre termett Ember természetes adottsága. Ebben a tekintetben Ropog Ádámja önhibáján kívül elhalványodik, de mindenképpen elismerést érdemel, hogy több képben ki tudott törni abból a visszafogottságból, amelyre talán a szerep iránti nagy tisztelete kényszerítette. Felszaba- dultabb játékkal Ádámja bizonyára erőteljesebb és színesebb lesz, lélekkel teli, mint a jól megrendezett és jól megjátszott utolsó képben, ahol megtörtségéből fölemelkedve átszellemülten, felszabadultan és küzdelemre készen állva emberi és férfias.