Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - Fülöp Antal: Hétvége
— Minek ártod magad az ilyesmibe? — szólalt meg az asszony. — Az erdőkerülővel nem lehet tréfálni. — Valamikor egy rosszul nőtt szemöldök miatt máglyára kerülhetett az ember. Ma elég egy rossz gondolat, és máglyára kerül az egész világ — mondta a férfi. — Nem értem, miket beszélsz — mondta az asszony. — Mit gondolsz? ... — mondta a férfi —, megtörténhetett, hogy mi egész életünkben szerettük egymást, csak nem vettük észre? — Egyetlen szavad sem értem. — No gyerünk be a nyaralóba, ma már úgysem tehetünk semmit — mondta a férfi, s a szemét le nem vette a városba vezető útról, ahol az erdőkerülő meg Kobak eltűnt. Fölemelte a hallal teli fazekat, és elindultak vissza a lakhoz. — Azt hiszem, hogy mi mégiscsak szerettük egymást... — mondta a férfi odafent a galérián, szorosan az asszonyhoz lépett, és meg akarta fogni a kezét, de megérezte, hogy a balta ott van a markában. Gyors mozdulattal belevágta a galéria oszlopába; a fejsze nyele szinte megpendült. — Ez remek volt! — szólt fel valaki az agyagútról. Az idegen állt ott a nyaraló előtt, pontosan úgy, mint délelőtt, amikor vízért jött: hátán vászontokban horgásznyelek, az övén kulacs és vadászkés, s ahogy ott állt, árnyékot vetve a fűre, emez megérezte, hogy az idegen puszta jelenléte menthetetlenül széjjeltép valamit, amit néha mintha már-már megsejtett volna, de ami most — hosszú idő után — szinte érzékelhető lett, s miközben az asszony beosont a lakba, mint egy őrjöngve pergő film, fölelevenedett benne a délutáni ámokfutás. — Vinnék egy kis vizet — mondta az idegen. — Megmutassam a kutat? — kérdezte emez a galérián állva. — Már délelőtt egyszer megmutatta ... — Nem baj, most újra megmutatom — mondta emez. — Jöjjön... — De hát kár fáradnia, innen is látni a holdfényben — mondta az idegen, de már el is indultak, szinte érintve egymást, elhaladtak a betonpillérek mellett, befordultak a lak mögé, a kút mint egy facsök meredt elő a földből, éles árnyékot vetett a fűre. — Csak tartsa oda a kulacsot, majd én húzom a vizet — mondta emez, s az idegen lecsatolta övéről a kulacsot, a kútfej alá tartotta, emez lenyomta a vaskart, s amikor a pumpa megnyikordult, átvillant az agyán, hogy „Itt van!“ Háromszor se nyomta le a pumpa karját, a kulacs máris színültig loccsant vízzel, az idegen rácsavarta a kupakot, s indultak visszafelé. A férfi egy fél lépéssel az idegen mögött jött, ebből a távolságból az idegen, mint egy fehér papírlapra fekete vonalakkal rajzolt kocka, pillanatonként át- és visszaváltozott, hol csak egy ember volt, hol meg az idegen; már megint a betonpillérek mellett haladtak el, s az idegen egyre gyakrabban volt az idegen, mint csak ember: az idegen, csak egy ember, az idegen, ez az idegen, ez az idegen, ez az! az ... Megszólalt: — Tudja, kijött utánam a feleségem, és kávét akar inni. Még a zápor előtt jött ki. — És éjjel egykor vízért küldi magát? ... — kérdezte emez. Ekkor az asszony hangja hangzott fel a galérián: — Ez aztán férfi! .. . Volt idő, mikor csak ilyennek tudtam elképzelni a férjemet — mondta. A lépcsőnél voltak, az asszony lisztes kézzel állt a lak ajtajában. — Az urat meghívhatnánk egy szelet friss halra, mit szólsz, Mária? ... — mondta emez. — Lehet ilyet egyáltalán kérdezni? — felelte az asszony. Aztán odabentről még egyszer kiszólt: — Jöjjön csak, jöjjön! — Nem mehetek ... Már így is túl soká elmaradtam . .. — Én kimentem az asszonyánál — ajánlotta emez. — Isten ments! Ki nem állhatja az ilyesmit. Akármit, csak azt ne ... Akkor inkább maradok néhány percig — mondta az idegen, de azért csak tovább ácsorgott a lépcső alsó fokán. — Jöjjön, csak jöjjön — hangzott fel odabentről ismét az asszony hangja, erre az idegen elindult, a férfi a nyomában, mentek fel a lépcsőn, odabent benzinlámpa függött a gerendáról az asztal fölé, s az asszony lisztbe forgatta a halszeleteket.