Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - Fülöp Antal: Hétvége
— Üljön le — mondta a férfi, megkerülte az asztalt, ment a szekrényhez; hallotta, hogy egy bogár döng a lámpa körül, odakintről becsapódott a nyárfasúgás, az asszony éppen az első szelet halat dobta a zsírba, s miközben a férfi oldalvást elment a szék és a szennyesláda között, megint átvillant az agyán, hogy: „Itt van!“ Az asszony megszólalt: — Délután nem áztak ki a sátorból abban a szörnyű időben? Éppen a kormánylapátot vittem a műhelybe, alighogy beléptem, csak úgy szakadt az eső. Huh, olyankor egy sátorban ... „Nopersze"— villant át a férfi agyán, most nyitotta a szekrényajtót, kivett két üveget, s látta, hogy az idegen még mindig áll az asztalnál. „Itt van!“ — és egyszerre az a gyerekkori húsvéthétfő jutott az eszébe, amit két hétig izgalommal várt, de mikor eljött, sokáig nem tudta elkezdeni az öntözést... Azt mondta: — A feleségem mindig is félénk volt. Elképzelni sem tudja az ilyesmit. Igaz, Mária .. .? Szilvát iszik, vagy konyakot? — Azt hiszem semmit... Most már tényleg mennem kell... — Hadd menjek magával! Kimentem az asszonynál, mire visszajövünk, készen is lesz a hal. — Higgye el, ezt sehogy sem lehet. Bárhogy is akarnám... — mondta az idegen. — Furcsa egy nő lehet a felesége — mondta emez. — Nem, Mária? — Inkább érthetetlen — felelte az idegen. „Érthetőbb ez az egész, mintsem hinnéd“ — gondolta emez, miközben várta, mit fog mondani az idegen. — Néha csupa lehetetlen dolgok jutnak az eszébe. Sehova sem enged egyedül, vagy ha el is enged, váratlanul mindig megjelenik. De már úgy megszoktam, hogy végül is sosem jöhet váratlanul. — Féltékenység — mondta emez. — Nekem sosem volt miért... Igaz, Mária? — Másról van sző — mondta az idegen. — Néha már aggódom, olyan furcsa dolgok jutnak az eszébe. Ma is épp a vihar előtt jött ki utánam. Pedig én nem a villám miatt állítottam a fa alá a sátram. Az eső miatt. Nem a villám miatt. . . Mindig ilyesmiken jár az esze ... — Furcsa... — mondta emez. — Vagy az éjjel is! Ügy tizenegy felé egyszer csak suttogni kezd a sátorban, hogy: — Valaki itt áll a sátor előtt... Persze odakintről egyetlen nesz, de még csak egy rezdülés se hallik, de ő csak állítja, hogy: — Igenis, itt áll. Csak a ponyva választ el tőle ... Ebből láthatja, hogy milyen lehetetlen képzelgésekkel van tele a feje... — Vagyis nem volt ott senki... —• jegyezte meg emez. — De igen. Egy rakás sz ... Egész idő alatt... — Én még ilyet nem halottam! — kacagott fel az asszony. Valahol a távolban valami zúgó hang sejlett fel a nyárfasúgásban, váltakozva, hullámokban erősödtek, hol a nyárfasúgás, hol az az idegen, zavaró búgás; szétváltak, összecsaptak, s mintha közeledtek volna. — Csak óvatosan ... — mormogta a férfi, és inkább töltött a poharakba. — Kidugtam a fejem a sátorból — folytatta az idegen, hát ott kuksol a fűben; nem is tudom, hogy a fenébe nem vettem észre, mikor felállítottam a sátrat. .. Mondtam is a feleségemnek — mert nagyon dühös voltam — hogy: Jó a szimatod ... — Nagyon szeretném én látni azt az asszonyt! — mondta emez. A nyárfasúgásból ekkor kivált az az idegen, búgó zaj, rohamosan közeledett, már hallották, hogy egy autó tart a nyaraló felé, odabent elnémultak, a bogár egyszeriben mint egy fúrógép zúgott a lámpa körül, fék nyikordult, autó ajtaja csapódott, aztán egy nő azt kiáltotta: „Alfréd!“ — Jézus Máriám! Megmondtam én, hogy mennem kell. Már rég mennem kellett volna ... Itt a feleségem! Ne árulják el, hogy itt vagyok . .. — Alfréd! — hallatszott odakintről. A férfi kiment a galériára, odalent a nyaraló előtt egy szőkített hajú nő állt egy meggyszínű Felicia mellett. — A férje itt van bent. Erőszakkal itt fogtuk vacsorára. — Itt van?!... Hála istennek! Ha itt van, akkor minden rendben. — Aztán kisvártatva hozzátette: itt van ..
