Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - Fülöp Antal: Hétvége
— Csak élő emberek érdekelnek — felelte a férfi. — Gúnyolódj, csak gúnyolódj. És ha én is kellek még valakinek? És ha délután éppen egy ... — Tudok mindent! — Hát mégis járt nálad a kölyök? Pedig azt reméltem, hazudik. Hogy félútról visszajött a pénzért, amit Ígértem neki. Egész délután csak ez vigasztalt... — Csak ez? Az asszony oda se figyelt, csak beszélt tovább: — Hát ennyire nem számítok már neked? Csak úgy odaüzensz, hogy „nem megyek!“ Ha mást nem is, legalább egy kis hazugságot azért megérdemeltem volna tőled. — Mondtam volna inkább azt, hogy egész délután a csukát hajkurásztam a folyón? — Mindegy, hogy mit. Legalább a látszatát tartsuk meg annak, amit valaha már-már megsejtettünk. — Mit számít ez most már? ... Most már se ez, se más, úgysem számít semmit — mondta a férfi. — Mondd, milyen látvány egy felhőszakadás hintaszékből nézve, mi? — mondta az asszony. — Te vastag nyakú gyáva ... — Lehet, hogy igazad van, hiszen el is válhattam volna tőled. Lehet, hogy nagyon gyáva ember vagyok ... — mondta a férfi, s érezte, hogy a balta elmozdul a lábától, s mikor felpillantott, két alakot látott közeledni az agyagúton. A balta visszasimult a lábához, s miközben a közeledőket figyelte, átvillant az agyán, hogy a balta vasa a testétől lett meleg. A cipőinél az asszony kése sebesen kaparta a hal bőrét, sziporkázva röpdöstek a pikkelyek. Az erdőkerülő jött az úton. Kobakot vonszolta maga után egy csuklójára hurkolt kötélen. — Aggyisten! Végre elkaptuk ám! — mondta az erdőkerülő, amint elhaladtak felettük a partszegélyen. — Épp ideje, hogy megvan a tolvaj, már olyasmiket rebesgettek, hogy a hatóság tehetetlen... Még hogy tehetetlen?! Egyből bevallott mindent, amint elkaptam. Sőt! Már akkor bevallott mindent, amikor meglátott. Végre jelenthetem, hogy a környéken helyreállt a rend, ez meg itten — Kobak felé intett a fejével — majd megkapja, ami jár neki. No, áldja isten! Éjjeli tizenkettőre járhatott, de az erdőkerülő vadonatúj díszegyenruhát öltött, örökké sáros bakancsát fényesre kefélte, puskája csöve olajtól csillogott, s a mellén egy rendjel fityegett. Állandóan rángatta a kötelet, pedig Kobak megadóan futott a nyomában. — Várjon! — kiáltotta a férfi. — Engedje szabadon a kölyköt! Én loptam el a csukát! Az erdőkerülő megtorpant, szemmelláthatóan habozott, aztán azt mondta: — Látni akarom a halat.. . — Jöjjön közelebb, itt van a vízparton — felelt a férfi. Az erdőkerülő kiállt a partszegélyre, hantok gördültek le a talpa alól. — Hol van, nem látom — mondta. — Ehol e! — mondta a férfi, s a kopoltyújánál fogva a levegőbe emelte a csukát. Az erdőkerülő szája széthúzódott, mint a döglött kutyáé. — Hihihihihi! — kacagott. — Maga szerint ez egy nyolcvankilós csuka? — kérdezte. — Egy kicsit kisebbnek látszik — mondta a férfi —, már meg van pucolva. — Látom, maga rendes ember, de a hatóság nem pártolhatja a bűnt. No gyerünk! — mondta az erdőkerülő. A város felé vezető úton mentek, Kobak vidáman futott az erdőkerülő után. Egyszer csak a férfi látja, hogy az erdőkerülő megáll, a kötélen magához rántja Kobakot, és azt mondja: — Nevetsz? Csak jösz, és nevetsz? És félni ki fog, talán én? — Ezzel a kötél végével arcon vágta Kobakot, a kölyök felvisított és megugrott, de a hurok a csuklójára szorult, s az erdőkerülő most már egy mindenre elszánt, szökésre kész bűnözőt vezethetett a bíróság elé ... — Most úgy érzem magam, mint egy megháborodott tábornok, aki tévedésből a másik gombot nyomta meg — mormogta a férfi. — A rakéta kirepült, már úton van, megállítani többé sem én, se más nem tudja... Hát csoda, hogy annyi őrült rohangál ezen a világon? ...
