Irodalmi Szemle, 1973

1973/8 - Fülöp Antal: Hétvége

dolatban sújtott kettőt. Majd óvatosan visszalépett, gondosan ügyelve, hogy inág csak egy levelet se érintsen, és rohanni kezdett vissza a lak irányába. Húsz méterre lehetett a sátortól, mikor valaki felköhögött. „Nem sikerült!..." — villant át az agyán. A hang belehasított, tépte a testét, s ő szinte repülve száguldott vissza a lakhoz, egyenest be a kamrába, a kajakból kidobta a rongyot, félkézzel megragadta a csukát, és kidobta a döngölt talajra, nyálkás teste csattant, amint földet ért. Előrántotta kebléből a baltát, és teljes erőből a csukára sújtott. A sötétben a fejsze a kajakot találta, és ripityára törte az oldalát. Erre megragadta a halat, a kopoltyújánál fogva kivonszolta az udvarra, s a holdvilágban fölemelte a fejszét. De ebben a pillanatban egy hang robbant bele a csendbe, porrá zúzta azt és lüktető űr maradt a nyomában.

— Te még nem alszol? ... — hallotta az asszony hangját.

Fejszéjét egy iszonyatos erő húzta lefelé, de a kérdés éppen akkor zavarta meg, s a két egymásnak rohanó cikloni erő kis híján összeroppantotta. Tekintetét a földre sütve, azt mondta:

— Meleg az éjjel, meg kell pucolni, mert megbüdösödik.

— Hát ez a nagy csuka? Hol vetted ezt a nagy csukát? — kérdezte az asszony.

A balta leereszkedett, s mikor a férfi fölnézett, meglátta az asszonyt: fehér sportruhájában ott állt a lépcsőnél, s az elázott testen megszáradt ruha gyűröttsége, a tilalom megrablásának titkolt öröme, a zavartság: sehol! Az asszony nyugodtan megismételte a kérdést:

— Hol vetted a csukát?

— Sebesülten úszkált a part mentén, de mire elcsíptem, még a kajakot is összetörte ... — felelte, s közben eszeveszetten kereste az árulkodó jelet ezen a sérthetetlen és hófehér makulátlanságon, ami a szeme láttára hazudtolja meg a bizonyosat. Mert ha nem találja meg, még az a csekélyke lehetőség sem marad a számára, hogy az ólomlábakon járó napok kínos egyhangúságáért, a lemorzsolódott életéért, a konyha- szagú unalmával együtt ezt a nőt hibáztassa, és megmarad neki a legszörnyűbb, hogy mindezért csupán önmaga a felelős. Mert amíg a végtelen ismétlődések közben szinte naponta kívánta, hogy valami robbantaná már fel ezt az odaadó krisztusi unalmat, talán az asszonynak úgy beletartozott az életébe a kurválkodás, mint a főzés. Ilyen értelemben foggal-körömmel meg kellett védenie a múltat, s egy perc múlva meg is találta az árulkodó jelet: világos! Maga a jeltelenség! Gondolatban visszapergette az időt, aztán megint előre, összehasonlította a két nőt, a valamikorit a mostanival: világos! A túlzott jeltelenség: nem tud hazudni, tehát húsz éven át nem is hazudhatott ...

Ekkor az asszony megszólalt:

— A környéken egy nyolcvankilós csukát keresnek, azt beszélik, ellopták ... Hogy valami férfi. A kölykök beszélik ...

— Ez itt csak tizenöt kilós — mondta a férfi, s lábával áthengerítette a csukát, a hal szeme tele lett porral.

— Ilyesmit azért nem föltételeznék — felelte az asszony.

— Azt rosszul teszed ...

— Nem értem, mit akarsz ezzel mondani.

— Csak annyit, hogy hozz ki egy kést, lemegyünk a vízpartra megpucolni, mert megbüdösödik, hát nem lenne kár érte? ...

Az asszony habozott, mintha mondani akarna valamit, aztán fölment a lakba, majd rövidesen ismét megjelent a galérián: kötényben, a kezében fazékkal és konyhakéssel. Lejött a lépcsőn. A férfi belenyúlt a hal kopoltyújába, és fölemelte a fejét.

— Jea farkát fogd! — mondta.

Az asszony fölemelte a csuka farkát, és elindultak.

— Nem a mólóra megyünk ... — mondta a férfi.

Lent álltak a vízparton, a csuka ott feküdt előttük a köveken, fémesen csillogott,, mintha ezüstből volna, pikkelyein hidegfényű sziporkák futkostak. Az asszony leguggolt, a folyóból vizet löttyintett a halra, és rátette a kését. A férfi nézte a görnyedt hátat, aztán tekintete az asszony nyakszirtjére esett, még a holdvilágban is látszottak a meglazult bőr ráncai. A nadrág szövetén át érezte, hogy a balta vasa a lábához nyomódik, szinte süti a húsát.

— Mindjárt éjfél — szólalt meg az asszony. — Nem is érdekel, hol jártam egész nap?