Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - Rácz Olivér: Vidéki szálloda
hoz vonta, lassan, gyöngéden végigsimított a lány simára fésült haján. Sohasem látott még ilyen fémes fényű, fekete hajat. — Siessen — suttogta a lány fülébe, és a lány hangtalanul suttogta vissza: — Sietek ... Aztán bezárult mögötte az ajtó, és Álom Tivadar asztalhoz ült. Kedvtelve a vacsorához látott. Az első kanál leves után azonban felállt, s hogy lelkiismeretét megnyugtassa, felemelte az ágyról a márványos fedelű regényt. Kinyitotta, a hamutartónak támasztotta, s mint hajdan, diákkorában, szemével a sorokat követve, folytatta az evést. Ivott egy korty bort, lapozott, evett. Ráérősen, kényelmesen. De amikor újra lapozni készült, a keze megállt a levegőben. Az ablakon át közeledő motorzúgás hangja hatolt át; Tivadar felfigyelt. A zúgás egyre közeledett. Aztán gyorsan egymásutánban több teherautó dübörgött el a szálloda előtt, nem álltak meg, tovább robogtak. Tivadar feszülten figyelt. Félretolta maga elől az ételt, s azon vette észre magát, hogy gépiesen számolja a dübörgések hullámait. Tíz ... tizenkettő ... tizenöt... Húsz után nem következett több, de ennyi is elég volt, s néhány másodperc múlva magányos terepjáró zúgott el az ablak alatt. Tivadar megismerte a hangját. A terepjáró valahol távolabb lefékezett, de a motor tovább dohogott. Aztán újra felduruzsolt a motor, úgy hallatszott, mintha a gép a szemközti turistaszálló elé kanyarodott volna. Percekig állt ott, járó motorral: a motorzúgáson át távoli, tompa, elmosódott vezényszavak foszlányait is ki lehetett venni. Tivadar leoltotta a villanyt, és az ablakhoz lépett. De mire kitekintett, a terepjáró már újra kikanyarodott az útra, tovarobogott, s a turistaszálló előtt csak néhány baka alakja imbolygott a sötétben. Vállat vont, becsukta az ablakot, rosszat sejtve, kedvetlenül visszaült az asztalhoz. Aztán dacosan folytatta az evést. De már nem volt képes odafigyelni a regényre, a szeme érdektelenül követe a sorokat. Nyugtalan gondolatai feledték a vacsorát és a regényt. Aztán odakint feldübörgött a deszka padlójú folyosó, és Tivadar gépiesen letette a kezéből a kést és a villát. Mire a legény belépett és megállt az ajtóban, már ő is állt, s anélkül, hogy tudná, mit cselekszik, a köpenye után nyúlt. Hátra sem fordult, a vállán keresztül kérdezte: — Mi van? — Zászlós úr, alázatosan — hadarta a legény sötéten —, megjött a főhadnagy úr. Riadó. Tíz perc múlva menetkészültség. A hadapród úr már sorakoztatja az embereket. A főhadnagy úr a kastélyba kocsizott, a tüzérekhez. Tíz perc múlva itt lesz. Addigra — — — Rendben van — szakította félbe Tivadar, és a holmiját kezdte bedobálni a bőröndbe. — Add ide azt a könyvet az asztalról. Zárd le a bőröndöt és vidd le. Mik a kilátások? A főhadnagy úr legénye már biztosan leadta a legfelsőbb hadijelentést — mondta minden gúnyolódás nélkül, mert már régen tudta, hogy ebben a háborúban a tisztilegények hadijelentései megbízhatóbbak, mint a vezérkaré. — Ki vele! Mi a nagy hadihelyzet? A legény sötéten legyintett. — Nem jó, zászlós úr. Valahol valami zűr van. A főhadnagy úr gyorsított menetről beszélt. — Hova? — Azt nem tudom, alázatosan jelentem. Alighanem a pokolba — tette hozzá elkeseredetten —, mert a hadapród úr nagyon csúnyán káromkodott, amikor a főhadnagy úr elrobogott. — Rendben van. Mondd meg a hadapród úrnak, hogy mindjárt jövök. — Ezzel még egy utolsó pillantást vetett a paplanos ágyra, kesernyésen legyintett, és felcsatolta a revolverét. Mikor a legény eldübörgött, Tivadar az ágyhoz lépett, szánakozó mosollyal végigsimította a fehér párnát. — Az Istenek nem akarják — dünnyögte, és a lány puha ajkára, fémes fényű, fekete hajára gondolt. Aztán sarkon fordult, gépiesen a köpeny- ujjába csúsztatta a megcímzett levelet, felhörpintete a pohárból a maradék bort, a félig telt üveget pillanatnyi habozás után a zsebébe süllyesztette. Akkor állt meg a nyitva felejtett ajtóban, kezében a feketekávéval, tágra nyitott szemmel a lány. Már nem volt rajta a fehér kötény, s így, egyszerű, sima szabású, fekete ruhájában még vonzóbban hatott.
