Irodalmi Szemle, 1973

1973/8 - Rácz Olivér: Vidéki szálloda

— Elmegy? — kérdezte megdöbbenve, s mert nem kapott feleletet, furcsán sírósra változott hangon megismételte: — Elmegy, zászlós úr?

Tivadar nagyot kortyolt a forró feketéből, aztán az asztalra helyezte a csészét, a lányhoz lépett, és szorosan magához ölelte.

— Elmegyek, szívem — suttogta halkan, bocsánatkérőn. — El kell mennem.

A lány a két kezével a szeméhez kapott, valósággal belefúrta a két görcsbe szorult öklét a szemébe, aztán hirtelen sarkon fordult, és lehajtott fejjel, szó nélkül elsietett.

Álom Tivadar pedig még egyszer végigpillantott a vetett ágyon, a kis asztalon, az egész szobán, aztán vállat vont, és felhúzta a kesztyűjét. De mielőtt kilépett volna az ajtón, megtorpant, visszafordult, elgondolkozva az asztalhoz lépett, fellebbentette az asztalterítőt, kihúzta a fiókot, a másik kezével a zsebébe nyúlt. Amikor újra kihúzta a kezét a zsebéből, egy kis zsebkés, egy leszakadt köpenygomb, egy csontnyelű körömtisztító és egy barnára szívott cigarettaszipka hevert a tenyerén.

Egy pillanatig tanácstalanul habozott a zsebkés és a köpenygomb között, de aztán gyors mozdulattal az üres asztalfiókba csúsztatta a cigarettaszipkát, és betolta az asztalfiókot.

Odakint, az ablak alatt, bekancsok dobogtak, puskák és géppisztolyok csörömpöltek, egy málháslő méltatlankodva nyerített, egy altiszt hangosan káromkodott. De Tivadar a zajon keresztül is hallotta, amint a szobában' halkan megpendülnek az ágy kopott rugói, s kajánul suttogják:

— Ugyan... Mintha az emlékek megoltalmaznának a feledéstől... Cigarettaszipka! ... Nevetséges ...

— Ez jó — torkolta le különös, nyekergő hangon az asztalfiók —, az ember igyekezzék mindig jelt hagyni maga után.

— Az embernek jelet kell hagynia maga után — javította ki a fiók mélyéről tompán a cigarettaszipka. — jelet. Nem emléket: jelet.

Álom Tivadar bólintott. De amikor kihúzta az asztalfiókot, a cigarettaszipka közönyösen görgött ide-oda, s úgy tett, mintha semmi köze sem lenne az egészhez.

— Rendben van. Nincsen ebben semmi különös — dünnyögte Álom Tivadar, és szédelegve fordult ki a folyosóra. Már a lépcsőn járt, amikor meghallotta a bombázók dübörgését.

Néhány másodperc múlva, valahonnan a turistaszálló tetejéről, megszólaltak a szirénák is.

— Némi késésben vannak — gondolta Tivadar dühösen, s mintha az átható, idegborzoló szirénaszó gyújtott volna világosságot az agyában, csak ekkor döbbent rá, miről van sző.

Csapatösszevonások! szorult ökölbe a keze. Hát persze! Ezért riasztották őket idő előtt! Csakhogy eddig még minden csapatösszevonásukról előbb szereztek tudomást odaát, mint azok, akiket összevonásra szemeltek ki. Az utóbbi időben még minden csapatösszevonásukat foszlányokra bombázták.

Idáig jutott gondolataiban, amikor a szálloda falai megremegtek, Tivadar háta mögött egy kép nagy robajjal a padlóra zuhant, valahol a közelben ablakok csörömpöltek.

— Varrógépek! — ismerte fel szitkozódva a könnyűbombázők jellegzetes zakatolását, s az embereire gondolt, mert ezek a könnyű gépek zsákszámra dobálták le az apró bombákat, s több fejetlenséget okoztak, mint a komoly bombák.

Akkor már ott állt a sötét előcsarnokban; egy másodpercig tanácstalanul topogott, hirtelenében nem emlékezett rá, merre van a kijárat. De aztán jobbra, elől, gonosz, sárga fényű villanások hasítottak bele a sötétségbe. Tivadar futásba lendült, de az ajtóban sürgető, rekedt hang állította meg:

— Zászlós úr! A számla .. .

A hang valahonnan a háta mögül érkezett, a régimódi portásfülke felől; a jportás ott lapulhatott a pult mögött, nyilván őt várta.

Tivadar fél szemmel az égboltra lesett, aztán bosszúsan visszafordult. De ebben a pillanatban újra megremegtek a falak, s Tivadar a villanások fényénél látta, amint a lány átszalad az előcsarnokon. Az arca sápadt volt, kerekre tárt két nagy szeme kivilágított ebből a sápadt fehérségből, s Tivadarnak eszébe jutottak a lány halk szavai: Én csak egy magányos lány vagyok, aki nagyon fél a háborútól...