Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - Rácz Olivér: Vidéki szálloda
— Korán — mondta a lány, fürkésző pillantást vetve Tivadarra. Aztán halvány mosoly futott át az arcán, és alig észrevehető hangsúllyal megismételte: — Korán. A vacsoravendégek már mind vacsoráznak. Tíz perc múlva üres lesz az étterem. — Finom vonalú ujjaival végigsimított fémes fényű fekete haján, a hangjában cseppnyi ingerkedései megkérdezte: — Le tetszik jönni? — Nem — mondta Tivadar megfontoltan. — Szeretném, ha maga jönne fel. Feljön? — Hogyne — kacagott a lány —, hiszen még fel kell hoznom a zászlós úr feketéjét. — Felkapta az üres tálcát, még egy gyors pillantást vetett az asztalra, megigazította az asztalkendőt. — Megyek — mondta aztán halkan. De nem mozdult. Tivadar a lányhoz lépett, óvatosan kivette a kezéből a tálcát. A lány halkan felsóhajtott. — Kihűl a vacsorája — mondta, és a fedő után nyúlt, hogy letakarja a tálat. De Tivadar gyöngéden lefogta a kezét, a másik karjával erősen magához ölelte, és kiadósan szájon csókolta. Puha, engedelmes ajka volt a lánynak, lágyan viszonozta Tivadar csókját, és Tivadar nem gondolt többé a márványos borítólapú regényre. A lány gyöngéden kibontakozott az ölelésből, tétován az ajtó felé pillantott. — Most mennem kell — mondta halkan —, a tulaj keresni talál. Úgyis szüntelenül rajtam tartja a szemét. Tivadar fürkészőn rápillantott. A lány elmosolyodott. — Á — mondta vállat vonva. — Nem vagyok én olyan... Nem szabad azt hinnie — — — A tulaj különben is mindenkin szüntelenül rajta tartja a szemét — mondta összefüggéstelenül —, hiszen a zászlós úr is látta ... És — — — De Tivadar lecsókolta az ajkáról a szót. — Semmit sem hiszek — mondta. — Már régen leszoktam arról, hogy higgyek. A tulajhoz egyébként még nem volt szerencsém. Nem láttam, amikor feljöttem. A lány értetlenül nézett rá. — De hiszen ő vezette fel. Az volt a tulaj. — A portás? — Csak volt portás — mondta a lány kedvetlenül. — Most ő a tulaj. Ez a szálloda egy zsidóé volt, tudja? Nagyon rendes ember volt. Sokáig nem bántották: kivételezett- sége volt, tudja? Egész sor kitüntetése volt: még az első háborúból. De aztán ez a szemét alak feljelentette. Árdrágításért meg feketézésért. Egy éve hurcolták el. Aztán ő kapta meg a szállodát, ez a szemét. Ezért csinálta az egészet. Ilyen moslék gazember. Kintről, a lépcsőház felől hangok hallatszottak. A lány összerezzent. — Megyek — mondta. — Később majd felhozom a feketéjét. Elég, ha csak zárás után hozom fel? — kérdezte minden kacérság nélkül. — Nemsokára zárunk. Úgyis erre kell feljönnöm — magyarázta. — Fent lakom a manzárdban. A tető alatt. Mielőtt felmegyek, behozom a feketéjét. Jó lesz? — Nagyon jó lesz. És a tulaj? — Ő már nem jön fel — mondta a lány, és megvetően legyintett. — Tudja, hogy mindig magamra zárom az ajtót. És — mondtam már, hogy én nem vagyok olyan ... — Elhallgatott, elgondolkozva nézegette a szőnyeg kopott mintáit. Aztán váratlanul felpillantott, hosszan Tivadar szemébe nézett. — Én — én csak egy egyszerű, magányos lány vagyok — mondta halkan. — Egy lány, aki nagyon fél a magánytól és a háborútól. A háborútól jobban, mint a magánytól — mondta megborzongva. — Azért szegődtem el ide. Otthon a házunkat bombatámadás érte. A szüleim meghaltak ... Igazán azt akarja, hogy feljöjjek? — kérdezte hirtelen. — Szeretném, ha feljönne. — Jő. De nem maradok sokáig; nehogy azt gondolja — — — Mondtam már, hogy nem gondolok semmit. Azt gondolom, amit mondott. Maga egy magányos lány, aki nagyon kedves. — Egy magányos lány, aki nagyon fél a háborútól. — Egy lány, aki szép és kedves. A háborútól pedig mindnyájan félünk. Siessen vissza. Siessen — mondta Tivadar, és az ajtóig kísérte. Az ajtóban még egyszer magá
