Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - Lovicsek Béla: Tűzvirág (dráma)
Zita: Persze, persze, említette a férjem . .. Majd az Erzsi asszony beavatja a dolgokba. János, kérlek, szólj az Erzsi asszonynak!... (Kalocsai és Kató tekintete összefonódik, döbbenten nézik egymást, arcukból kiszalad a vér. Zita egyikről a másikra néz, némi csodálkozás ül az arcára). János, hallottad, mire kértelek? Kalocsai: Igen ... hogyne ... szólok az Erzsi asszonynak . .. Zita: De furcsán nézel. Szervusz! Olga: Szervusz, János! (Elmennek). Kalocsai: (hosszan nézi a lányt, alig tud megszólalni). Kató! Te élsz? Kató: Amint látod, igen... Te másként tudtad? Kalocsai: Nem ... ez nem igaz... És hogy nézel ki? . .. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy éppen te jössz ide, te akit... Arról szó sem lehet, hogy nálam cselédeskedj! Nem egyezem bele! Kató: Vannak magasabb szempontok is. Kalocsai: Vannak, tudom, hogy vannak, de ebben az esetben . .. Tudtad te egyáltalán, hogy hová és kihez jössz?! Kató: Ilyen helyzetben pontosan kell tudni, hogy hová és kihez meg az ember. Semmit sem lehet a véletlenkre bízni. Kalocsai: Szóval tudtad? Kató: Igen. Kalocsai: És mégis vállaltad? Kató: Mégis.... S mindjárt elöljáróban meg kell jegyeznem, elég sután viselkedtél a feleséged előtt. Egyetlen hibás lépés is végzetessé válhat... (Fokozatosan fölenged és lassan megleli önmagát). Egyébként csinos a feleséged és vonzó... és szép a lakásod... (Egyik képre téved a pillantása). Munkácsy... úgy látom eredeti... és Goethe ... valamikor Ady volt a kedvenced ... kiábrándultál belőle? ... Mióta iszol? És egyáltalán, miért iszol? Tudtommal a családodban nem volt alkoholista ... Édesapád él még? ... Édesanyád temetésére nem jöttél haza ... Szép helyre temették: a nagy gesztenyefa alá. Én kértem rá őket. Kalocsai: Köszönöm. Kató: Emlékszer arra a fára? Madaras fának neveztük. A lombja mindig tele volt verébbel, csak úgy zengett a fa koronája, mint a százhangú kórus. Kalocsai: Rég volt. Kató: Szólj hát az Erzsi asszonynak, hadd avasson bele a dolgokba! Kalocsai: Nem maradhatsz itt, Kató. Kató: Tetszik, nem tetszik, itt kell maradnom. Azt hiszed, azt hiszem, János, nekem könnyű lesz? Kalocsai: Meg tudsz nekem bocsátani? Kató: Mit kellene megbocsátanom? Kalocsai: Először is ezt a szörnyű félreértést. Mert ebből következett minden más egyéb. Tedd már le azt a batyut és ülj le! Kató: Arra gondolsz, hogy halálhíremet hallottad, én mégis életben vagyok?... Emiatt ne izgazd magad. Mindenki úgy tudta a faluban és a környéken. Ellenkező esetben ki tudja hol lennék ma, talán valóban nem is élnék. Ennek így kellett történnie. Hogy aput letartóztatták, engem is elhurcoltak. Apám két évvel ezelőtt belehalt a szörnyű és embertelen kínzásokba. Kalocsai: Szegény. Kató: Na, látod, hát ilyesmik is vannak. Komoly és veszélyes játék ez, János. Kalocsai: (magába roskadva). Jó tanító volt és... és én is sokat köszönhetek neki. Sokat talpalt és kilincselt az érdekemben, hogy tovább tanulhassak. Mindig tisztelettel és szeretettel gondolok rá. Sosem felejtem el: mikor felvettek az egyetemre, boldogságomban madárként repültem haza. Apukáddal az iskola előtt találkoztam össze. A temetőből jött, talpig feketében. Harangozó Ferit, volt osztálytársamat temették el. „így van ez, fiam — mondta —, az emberek megszületnek és meghalnak. De amíg élnek, úgy éljenek, hogy ne kelljen szégyenkezniük önmaguk előtt. Nem mások: önmaguk előtt!“ Kató: Csak nem azt akarod mondani, hogy szégyenkezei önmagad előtt?
