Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - Lovicsek Béla: Tűzvirág (dráma)
Kalocsai: Tessék, állok rendelkezésére. Őrnagy: Ogy érzem, egy idő óta menekül előlem, csak azt nem tudom, miért? ... Megtörténik, hogy két férfi kölcsönösen utálja egymást. A mi esetünkben azonban nem hiszem, hogy erről van szó. Kalocsai: Ilyesmiről valóban nincs szó, legalábbis az én részemről nincs, miért is lenne? Hisz alig ismerjük egymást. Két külön világban élünk: én lótok-futok a betegeim után, az őrnagy úr pedig . . . Őrnagy: .. . szintén fut, végzi a kötelességét, azaz végezné, ha lennének barátai, akik segítik . . . Megkínálna egy pohárka itallal? Kalocsai: Tessék, parancsoljan! Őrnagy: Köszönöm! (Iszik). Cigaretta?... Parancsoljon! Kalocsai: Köszönöm! (Rágyújtanak). Őrnagy: Szerintem tudnánk mi jó barátok lenni, ha akarnánk ... A közös cél érdekében. Én német tiszt vagyok, ön pedig magyar orvos: értelmiségiek. Nem kell különösebben hangsúlyoznom, hogy közös ellenségünk a bolsevizmus. A barbár horda, akikkel szemben kötelességünk megvédenünk évezredes kultúránkat. Az emberi humánum nevében. Itt, ezen a ponton találkoznak az érdekeink, és ehhez kérném a segítségét. Kalocsai: Miben lehetnék a segítségére? Őrnagy: Ön mint orvos, ismeri a falu és a környék embereit, szegényt, gazdagot egyaránt. Bizalmasak magához, ami nagyon lényeges. A bizalmukat lehet és kellene kihasználnia. Sok értékes adattal könnyíthetné meg a munkánkat. Sokszor elég egy név, egy házszám, egy lőtt sebbel fekvő beteg címe... a többi aztán már a mi dolgunk. E*ég érthető? Kalocsai: Hogyne, természetesen. Őrnagy: Egészségére! ... Nos, mi a véleménye, doktor úr? Kalocsai: Minden tőlem telhetőt megteszek a cél érdekében. Őrnagy: Tehát megegyeztünk? Kalocsai: Igen: hazafias kötelességemnek tartom. Őrnagy: Nagyon örülök, hogy ilyen könnyen szót értettünk: ön is számíthat a bizalmamra és a segítségemre. Köszönöm! Kalocsai: Kérem . .. Őrnagy: (a rádión megpillantja Goethe kötetét). Nicsak, maga Goethét olvassa?!... Szereti? Kalocsai: Szeretem a költészetet. Goethét meg különösen kedvelem. Őrnagy: Ez meglep... Tehát rokon lelkek vagyunk. Én is imádom a költészetét. (Belelapoz a kötetbe). Kalocsai: Szabad? (Átveszi a könyvet, belelapoz). A Cupido című verset ismeri az őrnagy úr? Őrnagy: Cupido . . . Cupido .. . nemigen emlékszem rá. Kalocsai: Érdekes vers, hallgassa csak: Cupido, önző, rakoncátlan kölyök! / Pár órai szállást kikönyörögtél. / Hagy napja, éje már, hogy itt maradtál! / S most parancsolgatsz és gazda vagy a házban! Őrnagy: Valóban érdekes vers. Kalocsai: (tovább olvas). Széles ágyamból kiszorultam; / a földön ülök, és gyötrődés az éj; / tűzhelyem lángját dévajon egyre szítod, / felemészted a teli raktárt s összeperzselsz ... Őrnagy: (fölnevet). Remélem, nem célzásnak szánta, doktor úr, mert ez azt jelentené, hogy mi ketten tűz és víz vagyunk! Kalocsai: (lassan becsukja a könyvet). Ejnye, őrnagy úr, ha egy versrészlet is beárnyékolhatja a bizalmunkat, akkor... Egyébként ha nem veti fel ezt a gondolatot, soha nem jutott volna eszembe, hogy adott helyzetben egy verssel célozni és célba találni is lehet. (Felnevet). Erre aztán igazán innunk kell még egy pohárkával: egészségére, őrnagy úr! Őrnagy: (huncutul megfenyegeti az ujjával). Doktor, doktor! Viszontlátásra! Kézcsókom a nagyságos asszonynak! (Elmegy). Kalocsai: (kinyitja az ebédlő ajtaját, Zita dühösen kijön). Zita: Azt hittem, sosem hagyjátok abba. Jó, hogy szerelmet nem vallottatpk egymásnak.
