Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág VII.

talanság ördögét és a messziségből csábító távlatokat hozta magával, egyszerre szűk lett számunkra a falu, a lovak érdektelenek, s én géprajongó lettem. A traktoron ülni hasonló érzés volt a számomra, mint a Derest lovagolni, de korszerűbb: több kényelem, nagyobb gyorsaság, és főleg az újdonság izgalma járt vele. Érezni a gép fémtestének állandó, belső remegésében az erők játékát, a volán vibrálásában kitapintani a kerekek által legyűrt akadályokat, élvezni a száguldás okozta légáramok simoga- tását az arcomon, amikor a Škoda „ötössel“ futott, mindez a számomra igazi gyönyörűséget jelentett. Kristálydetektoros, majd egy- és kétcsöves, telepes rádióvevőt is építettem már ekkor, bűvölt a technika, mint egy szuggesztív erejű és céltudatos kígyó a kis egeret.

A lovak nagy része 1951 őszén közös gazdaságba került, falumban megalakult a III. típusú Egységes Földműves Szövetkezet. A gazdák legtöbbje — apám is — lovát megtartva, kocsis lett. A lovakra ekkor még nagy szükség volt, de a traktorok száma egyre nőtt, az őszi mélyszántást már kizárólag gépek végezték, később a vetést is. Lovasmunka maradt még a boronálás, általában a talaj előkészítése vetés alá, a szántás kivételével, aztán a termény betakarítása, a gabona, kukorica és a cukorrépa fedél alá szállítása, gyárba vitele és az állatállomány ellátása. De a lóállományt már nem fejlesztették, a csikókat eladták, s a lovak öregedtek. Ha egy-egy kidőlt közülük, nem lépbett másik a helyébe, lassan apadt a lóállomány. Szóltam már arról, hogy az ötvenes évek extenzív gazdálkodási módja és gabonatermelésre épített vetéstervei kevés gondot fordítottak a takarmánytermesztésre, a szemtermelés irányszámai egyre több területet igényeltek, s közben a programszerű és intenzív gépesítés nagy tempóban szorította ki munkájukból a lovakat. A különféle típusú traktorok már nemcsak szántottak és vetettek meg csépeltek, hanem már a szállítási munkákat is ellátták, azonkívül — kévekötő gépekkel — arattak, vetéskor — aggregátokkal — boronáltak és hengereltek, összehordták a cséplőgéphez a gabonát, trágyáztak, saraboltak, műtrágyát szórtak és takarmányt gyűjtöttek. Mire az aranysárga nyári mezőkön megjelentek a kombájnok, hogy a talpon álló gabonatáblák szemtermését egyenesen a „pótkocsiba“ szórják, a lovak sorsa beteljesedett: élő anakronizmussá váltak. A falu fiatalsága már a traktorok nemzedéke lett, kocsis egyre kevesebb akart lenni közülük.

Apám még évekig kitartott a Deres és a Mica mellett. Az állattenyésztő telepen — röviden: „a telepen“ — lett takarmányozó, a határban elszórt szalma- és lóherekazlakat hordta be szekéren a telepre, otthon jártomban sokszor láttam öt az őszi esőben, fekete gumiköpenyben, kalapban, hajlottan és ázva a szekéren: a traktoristák nem áztak már akkor, mert a Zetoroknak „bódéjuk“ volt. Aztán jött, hogy a számomra legendás, „sebes“ lő, a Deres a Kőmálon összeesett a hámban, a szekér előtt, és nem bírt fölkelni, ahogy apám mondta: „agyondógozta magát...“ Fölemelni sem tudták már halálos végkimerülés volt ez a Deresnél, sörétes vadászpuskával lőtték fejbe, és eltemették a „dögtéren“, az erdők közötti állattemetőben. Apám néhány hónapig egy másik lóval fogta össze a Micát, aztán lemondott ő is a kocsiskodásról, a telepen lett állatgondozó,etette a teheneket. A szövetkezet a Micát svájci állatkereskedőknek adta el, mészárszékre, virslinek.

A megmaradt lovak sorsa is a telepen teljesedett be. Ekkorra már nem sok volt belőlük, s azok is gazdaságilag ráfizetésesekké, munkájukban fölöslegessé váltak. Egész létükben meghaladta őket a kor, kocsis sem akadt egykönnyen melléjük. A kiöregedett lovak egy részét mészárszékre adták el, a többit megnyúzva, földarabolva és megfőzve a szövetkezet baromfiaival és sertéseivel etették meg, így még a pusztulásukban is hasznot hajtottak. A házi lómészárszék a falu végén működött: vadászpuskával fejbe lőtték, megnyúzták, feldarabolták és nagy ütőkben megfőzték a lovakat, a bőrük sem veszett kárba, csak a fejüket meg a patáikat nem lehetett semmire felhasználni. Reggelente tompa dörrenés adta hírül a világnak, hogy a paraszttörténelem gyökeres fordulatot vett, talán nem fájdalommentes, de szükségszerű fordulatot. Sokszor elgondolkoztam rajta, hogy mit tett vagy gondolt apám, amikor reggelente, munkája közben meghallotta a dörrenést, a vadászfegyver tompa hangját. Soha nem kérdeztem meg tőle, de úgy gondolom, hogy egy pillanatra megállt, elgondolkodott, talán a fiatalsága is eszébe jutott aztán megrázta a fejét, és ment tovább.