Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág VII.

feltápászkodott, kétségbeesetten nézett a lovak uán ,és a térdét tapogatva sántikált vissza az udvarba. Kopaszodó öreglegény volt, ritkás, őszes haját felborzolta a szél. A lovakat végül is a felvégen fogták meg, és hazavezették őket.

Egy másik — valóban félelmetes — eset ugyancsak az utcán történt. A felvégen szabadultak el — hosszúszekérrel — egy szlovák deszkaárus lovai. Télen történt, be volt fagyva a patak. A vágtató lovak a deszkával teli hosszúszekérrel végigrohantak a „tőtésen“, s a mi házunk előtt oly közel kerültek a patak árkához, hogy a jobboldali kerekek becsúsztak az árokba, a szekér fölborult, lebukfencezett a mély patakmederbe, s a lovakat is maga után rántotta. A két ló egymás hegyén-hátán kalimpálva gurult le a meder oldalán a patak jegére. A deszkák szétrepültek, a szekéroldalak összeroppantak, s az állatok fekve maradtak a jégen, nem tudtak a hámból, istrángból kiszabadulni. Estefelé történt, a szlovák kocsis futva érkezett a felvégről a szerencsétlenség színhelyére, de akkorra apámék már elvágták az istrángokat meg a lovak nyaka köré csavarodott gyeplőszárakat, és nagy üggyel-bajjal kihúzták a szekérrudat a helyéről, hogy kiszabadíthassák a lovakat; csodák csodája, kisebb zúzódásokon kívül egyiknek sem esett komolyabb baja.

A megfékezett és igába fogott, de néha elszabaduló és kirobbanó nyers erő képviselői voltak számomra valamikor a lovak. A hosszú őszi esőzések idején, amikor hét- számra az istállóban álltak és a sok pihenéstől felgyűlt energiáikat nem tudták magukból kiadni, mert apám nem fogta be őket, esténként, itatáskor az istálló falához lapulva lestem feléjük. Apám az egyiket, rendszerint az anyakancát kötőféken vezette a vályúhoz, a másik hármat szabadon engedte. Nagy horkantásokkal szürcsöl- ték a vizet, majd amikor szomjukat oltották, játékosan haradálni kezdték egymást, egyszerre izgatottak lettek, és vadul nyerítve kirohantak a kertbe. Egymás nyomában vágtattak és néhányszor körbefutottak a széna- és szalmakazlak között, majd robogva szaladtak vissza, az udvarba a talajba ágyazott mészkövek szikrákat hánytak patkóik alatt, és sorban, maguktól befutottak az istállóba. Ösztönösen a helyükre találtak, de néha megtörtént, hogy valamelyik rossz helyre állt, s én ilyenkor borzongva néztem apámat, ahogy keményen rájuk kiabálva közéjük megy, nyitott tenyérrel vagy ököllel a tomporukba csap és helyükre löködi-kergeti őket. Már tudtam, hogy a lovak rúgnak. Esetekről hallottam, amikor úgy mellbe rúgta lovuk a gazdát, hogy az belehalt, máskor meg térdkalácsa, lábszárcsontja tört a megrúgottnak. Magam is felfigyeltem, ahogy a hétszámra álldogáló és pihenő lovak a lábukat nyújtóztatták: lassan fölemelték a hátsó lábukat, egészen derékszög alakúra húzták fel, majd várat- lanuld és villámgyorsan kirúgtak hátrafelé, s ez a rúgás olyan pokolian erősnek tűnt föl, hogy könnyen elképzelhettem a nyomában következő csontreccsenést és halált. Akár egy félelmetes pöröly a megvasalt lópata, amely kiszámíthatatlanul fölemelkedik és lecsap. Azt is korán megtanultam, hogy a rossz ló kiszámíthatatlan és ravasz, szinte rosszindulatú: nem néz hátra, de álnokul figyel, s amikor a fülét hátrasunyja, már rúgáshoz vagy harapáshoz készülődik. Panni nevű szép fekete kancánknak így harapta ki a szomszédja, az almáspiros Julcsa a jobb szemét, marakodás és harap- dálkozás közben, álnokul.

Aztán egyszerre nem voltak lovak, elvitték őket a katonák, s kiderült, hogy nélkülük lelassul, sőt megáll az élet menete, s egyszerre borús gondokkal lesz teli a jövő képe. Kiderült, hogy a lovak nemcsak a kisgyereket ijesztgető vad erők, hanem nélkülözhetetlen energiaforrások. A parasztember félember nélkülük, béna és magatehetetlen a gazdaságában, társtalan a munkájában, s ha van is földje, egyszerre zsellérsorba kerül.

1945 tavaszán hajsza indult a lovak után. Azt a néhány hátrahagyott katonalovat, amely a kertek alatt csatangolt, azonnal istállójukba vezették a menekülésből elsőként hazatérők. Hetekig ápolgatták a sebeiket, rühfoltjaikat petróleummal kenegették, bozontos szőrüket mosták, kefélgették, friss szénát, abrakot szereztek nekik: új gazdáik kincsként dédelgették a szomorú és esendő hadilovakat. Örömteli nagy esemény volt, amikor újra hámot tehettek sovány hátukra és szekér elé fogták őket. De a hadiló kevés, és ahány, annyiféle volt: apró, tömzsi hegyilovak, bozontos sörénnyel, hőri- horgas, ösztövér magyar lovak, közepes és csontsovány nóniuszok, még leromlott, de nagycsontú muraközi is akadt néhány közöttük. Nagy pezsgéssel megindult a környéken a lókereskedelem, először többnyire cserélték a lovakat, mert kevés pénz volt