Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág VII.

és az is értéktelen, pengő vagy kétes értékű és fedezetű új csehszlovák korona. Elcserélték hát a nyomorából „kivackalódott“ hadilovat másik lóért, üszőborjúért, anyasertésért vagy választott malcokért, gabonáért, takarmányért. Különösen a búzának, a malacoknak és a takarmánynak volt nagy csereértéke; a gabona kenyérsütésen kívül pálinkafőzéshez is kellett, a malacka beszerzésével a család jövendő húskészlete lett bebiztosítva — életemben nem ettem annyi paprikáskrumplit, mint akkor a front utáni hústalan korszakban —, a takarmány meg a gazdaságok állatálományának a helyreállításához volt elengedhetetlenül szükséges. 1945 nyarán, amikor az egy Citrom tehénen kívül nem voltak állataink, parasztgazdák jöttek le a felső szlovák vidékekről és hosszúszekereikkel sok mázsa finom lucernát meg elsőkaszálás gombosherét vittek föl magukkal. A gazdák kazlakban adták el a nagyszerű takarmányt, mert azon az éven a lóherékre, lucernákra kiváló, száraz idő volt. Deszkát, ruhaszövetet, lábbelit, csizmának való bőrt, almát és építőanyagot kaptunk a takarmányért cserébe.

Vándorlás indult hát a lovak után, és a szegény, megkínzott és véres csatákat átélt katonaló vágyálom, elsőrendű áru és születő vagyonokr alapja lett. Ha valakinek sikerült egyet vagy netán kettőt is fognia, az most nagy gonddal, gyöngéden ápol- gatta, sebeit kenegette, szeretettel tisztogatta és etette-itatta, pihenni hagyta és ünnep volt a számára, amikor végre szekér elé foghatta. Közben a régi lovakról is sok szó esett, ma is összeszorul a szívem tőle, oly meghatóan cseng vissza bennem sorsuk meghatározása: elvitték . ..! Egyszerűen elvitték. Ki, mikor, hogyan, az nem lényeges: evitték ... háború vót... Emlékszem, egy lóbolond, kalandos természetű legény — M. Albertnak hívták — annyit fogott össze a hadilovakból, amennyit csak bírt, állandóan utánuk járt, beszélték, hogy nem tudni hány, de talán 8—10 lova van. Néhányat az istállóban tartott, másokat a pelyvásban, a pajtában, szalmával és takarmánnyal körülfalazva, eldugta, a legény élt-halt a lovakért. Akkor olyan emberek is lóhoz jutottak, akiknek földjük sem volt, fuvarba és feketézni jártak velük, meg bérbe adták őket, a gazdátlan határban szénát kaszáltak a számukra, sok gazdának meg lova sem volt. Apám két hold gyönyörű, másodéves lucernatábla első kaszálását ígérte egy fiatalembernek azért, hogy annak két szép fekete, főinehéz muraközije — ki tudná .hogyan sikerült megtartania őket — két hétig az istállónkban állt és nekünk dolgozott: árpa és kukorica alá szántottunk velük és elvetettük a tavasziakat.

Egyszer, még a negyvanhatos esztendőben apám és B. I. bátyám fölkerekedtek a nagy útra: meghallották, hogy Zólyomban és Besztercebányán kimustrált katonalovakat osztanak. Oda voltak néhány napig, háromféle pénzt — pengőt, szlovák- és csehszlovák koronát — vittek magukkal, de ló nélkül tértek vissza. Később S. I. nagybátyámnak Léváról, az állami elosztóból sikerült kölcsönöznie egy nagycsontú, széles tomporú remondát, jó erőben lévőt, csakhát ezt is az egyik szomszéd elnyúzott, sovány magyar lovával kellett összefognia, mert magához hasonló párja nem akadt a faluban. A lóhiány összehozta az embereket, egy pár lónak rendszerint két gazdája volt, meg kellett egyezniük tehát, hogy melyik napon kinek dolgoznak a lovak. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a sürgős mezei lovasmunkák idején a gazda legszívesebben egész idejét a határban töltené, elképzelhetjük, hogy ez a megegyezés nem is volt olyan egyszerű dolog, nagy önfegyelmet és már-már rokoni béketűrést követelt.

Negyvenhat nyara elején lóosztást rendeztek a fiúban. Bizottság érkezett — katonatisztek, orvos, polgári tisztviselők —, a falu utcájára két asztalt tettek, leborították fehér terítővel, körülrakták székekkel, és a lótulajdonosok sorban a bizottság elé vezették a lovaikat. Az orvos megnézte és osztályozta az állatokat, a katonatisztek meg eldöntötték, hogy szüksége van-e rájuk a gazdának vagy nincs, s ha nincs, kinek lenne rájuk szüksége? Ha valakinek nem járt a ló, elvették tőle, és odaadták a névsorból annak, akinek földje volt, de lova nem. Persze a lószerzés ilyen lehetősége megnyitotta az érdeklődő útját a bizottság kegyei felé. A házat, ahol tartózkodtak, ahol ebédeltek és utána egy órácskára lepihentek, a kertek felől sűrűn látogatták a gazdák, illetve lóigénylők: megkopasztott baromfival, egy demizson gabonapálinkával, tojással, zsírral, füstölt kolbásszal megrakottan, s aki ismeretségre lelt, annak nyert ügye volt. Sellyei József Lósorozás Gádoroson című novellájában leírja, hogy milyen problémát okozott a ló a szlovákiai magyar parasztnak a húszas-hammcas évek gazdasági válsága idején: a sorozás hírére hetekig tejben-vajban fürösztötték a lovaikat, mosták, csutakolták, fényesítették a szőrüket, és mindent megtettek annak