Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - Márkus Mihály: Az erdélyi néprajzkutatás eredményeiről
Márkus Mihály (Kós Károly: Népélet és néphagyomány, Bukarest, 1972) A Nemzetközi Kárpát-kutató Bizottság megalakulása (1959) óta a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Magyarország, Jugoszlávia és Bulgária etnológusai fokozódó érdeklődéssel fogtak hozzá a kárpát-európai népek kultúrájának a tanulmányozásához és a kutatások eredményeinek a közzétételéhez. Tanulmányok, évkönyvek, önálló kiadványok, konferenciák és szimpóziumok egész sora foglalkozott a kárpáti népek települési és építkezési formáival, a gazdálkodás, állattartás, pásztorkodás, táplálkozás kérdéseivel, a népi- és háziipar változataival, a népművészet, a közösségi- és társadalmiélet, a népszokások, prózai hagyományok és a zenefolklór jelenségeivel és interetnikus kapcsolataival. A kárpát-európai népek kultúrájának egyik leglelkiismeretesebb kutatója Kós Károly, a kolozsvári Néprajzi Múzeum muzeológusa, az erdélyi magyarság néprajzának egyik jeles céhbeli tagja, aki az elmúlt évek során a Kárpátok délkeleti térségében lakó magyarok, románok és szászok népi kultúráját tárta fel, rámutatva annak sajátos és az egymásra hatásból adódó — közös jegyeire. Kós Károly e munkája, amely közel negyedszázados gyűjtés eredménye, elsősorban az erdélyi magyarság népéletéből és hagyományaiból mutat be eddig kevésbé ismert, de jellemző részleteket. Tíz kisebb-nagyobb színes és értékes néprajzi tanulmánya felöleli a Kárpátok terében élő népek életének csaknem minden szakr szát. Megismerhetjük belőlük nemcsak az erdélyi magyarok, hanem többi nemzetiség, a románok és szászok kultúráját, egymásba fonódó népi műveltségét, interetnikus kapcsolatait is. Nézetünk szerint 02 a sikerült szemlédet ad Kós Károly könyvének igazi értéket és erdélyi zamatot. A feldolgozott témák közül interetnikus szempontból az árucsere néprajzáról írott fejezetet minősítjük a legsikerültebbnek. Nem véletlenül tette meg ezt a témát maga a szerző is bevezető tanulmánynak. Kós Károly szerint az árucsere kérdésével a néprajz kutatói az eddigiek során nemigen foglalkoztak. (Csak elvétve jelent meg egy-egy színes leírás a mezővárosi vásárokról.) A szlovák irodalomból G. Laskomersky- Zechenternek a radványi vásárról írt munkájára (Radvanský jarmok), a magyarból Szimics Mária, Kiss Lajos, Dankó Imre és Kirner Bertalan vásárleírásaira hívjuk fel a figyelmet. Nem is hinné az ember, hogy az árucsere témájában mennyi néprajzi vonás van. I<Ó3 Károly helyesen állapítja mag, hogy az árucsere a nép ioglaiatossď- gának mindenkor egyik legfontosabb tartozéka volt, s gyakorlása a népélet szerves tartozéka maradt csaknem napjainkig. Persze a régeobi vásárok és a korábbi árucsare jelenségei a népéletnek sokkal szervesebb és elevenebb részei voltak, mint ma, amikor az új társadalomban elvesztették korábbi jelentőségüket, illetőleg nagy értékváltozáson mentek át: egészen új tartalmat és szerepet nyertek, vagy sok esetben csupán egyszerű formákká „merevültek“. A szerző, miközben feltárja a hagyományos népélet archaikus formáit, rámutat a népi kultúra tartalmi és formai változásaira, melyeknek a kutatása a mai néprajztudomány egyik legfontosabb feladata. Az árucsere gyakorlása a Kárpát-medence minden területén sok évszázados hagyomány. A hegyi övezetek lakói mindenkor intenzív árucserét folytattak a szomszédos az erdélyi néprajzkutatás eredményeiről
